Számos öreg bolsevistát is a lágerekbe küldtek, akik nem voltak teljes lojalitással pártjuk felé. Őket is előbb mindenféle kitalált vádakkal elítélték, sokukat kivégezték. A Vörös Hadsereg tisztikarának több mint 70%-át így vesztette el. Milliószámra küldték az egyszerű, hétköznapi embereket is a száműzetésbe, legyenek azok bűnösek vagy bűntelenek. Kolima aranymezőihez kellettek az ingyen munkások. A kivégzések és elitélések legyenek azok oroszok, vagy külföldiek, a második világháború környékén érték el a tetőpontjukat.

Pohl (1997).

Elérkezett az idő, hogy a kolimai gazdagságot kiaknázzák. Először csak egy úgynevezett „kultúrbázis” volt fenntartva, ami alapjában véve Nagájevó kikötőjén keresztül Magadán ellátására szorítkozott. 1932-ben Edward Petrovics Berzin átnevezte DALSZTROJ-nak és hamarosan kibővítette a munkaterületet. Berzin irányítása alatt Kolima egész régiója egy olyan /gyors fejlődést mutató/ határmenti régiója lett a Szovjetuniónak, ahol az egész gazdaság az olcsó rabszolga munkaerőre volt alapozva. Rövidesen az eredeti 13 kilométeres utat északra kiépíttette 1034 kilométerre, ami Magadánt összekötötte Ambartcsikkal, mely egy  jeges tengeri kikötő.










Több ezer munkatábor épült az út mellett, melyek főleg aranybányák voltak.

A termelés központja Magadán lett. Ez a kis északi sarkkör alatti halász helység, ahol eredetileg evenisz törzsek laktak és adták a város nevét ami jelentése :„tengeri dűne”, hamarosan egy nyüzsgő büntető kolóniává vált. Többszázezer rabszolgát hoztak Kolimára évente és  ezeket szétszórták az egész területen, hogy aztán halálra dolgoztassák őket. Ebből kifolyólag az eredeti 165 házból (nem számítva a lágereket) egy fél évszázad alatt Magadán lakossága 160,000 -re duzzadt és így egy fontos bányászati-, gyáripari-, kultúr-, és halászati központtá vált.

A szovjetek által kiadott könyvek közül, mint pl. a ” Magadán” a várost egy gyönyörű modern , zsibongó, haladó és mindenekelőtt szabad városnak nyilvánítja. Ebben az egész ismertetőben egy szó sem esik a rabszolga munkásokról akik az életüket adták a város építéséért. Ez az északi modern város nem akar emlékezni a múltra és nem szégyelli a múlt bűneit.

Egyetlen egy mondat, vagy bekezdés sem emlékezik meg a számtalan szovjet és más rabokról, akik itt éltek és elpusztultak. Köztudomású, hogy voltak japán hadifoglyok is itt a második világháború után. Az  1950-60-as években megszüntették a rabszolga táborokat és egyben kitörölték a meggyilkolt rabszolgák és hadifoglyok emlékét a történelemkönyvekből, iskolákból és a levéltárakból. Ennek  ellenére vannak régebbi szovjet archívumok, ahol valami világosságot vetnek a múltra, de Kolima tagadása a mai napig folytatódik.

Sztálin népüldözése folytán a korai 30-as években kezdtek a rabszolga munkások érkezni Kolimára, hogy a természeti kincseket egy hatalmas termelő apparátussal elkezdjék kiaknázni. A teherhajók (Vagy inkább halálhajók. A fordító.) kizárólag rabszállításra lettek berendezve, hogy egyirányú útjuk után a szállítmány rabszolgamunka közben megfagyjon a messzi hideg északon. Csak igen kevesen tértek vissza  hazájukba és a legtöbbjük rokkant állapotban élte le életét. Igen soknak a végtagjai fagytak le, de a legtöbb szerencsétlen a "permafrosztban" fekszik tömegsírokban, vagy kövek alatt névtelen sírokban. Tavasszal az emberi maradványokat az áradás hömpölygeti a Jeges tenger felé. Lelkük örök nyugalmat talált a hegyormok között, melyeket „szopka”-nak neveztek a rab hagyományok.

A második világháború kitörése folyamán 1939-ban, miután a szovjet hadsereg elfoglalta Lengyelország keleti részeit, újabb rabszolga munkaerőre tettek szert Sztálin pribékjei. Valami két millió lengyelt mozdítottak el erőszakosan otthonukból és száműzték őket Szibéria tajgájába, vagy Kazahsztánba.

Ezek vagy favágó, vagy rabszolga bányász munkát végeztek az elhagyatott messzi, hideg északi tartományokban. 15,000 lengyel tisztet megöltek Katyn és Miednoje erdőiben. A furcsa északi sarki földrajzi nevek bekerültek a történelmi szótárba és ma már a lengyel mártírság jelképei. 

A bekebelezett országok is bőven adtak rabszolga emberi munkaerőt a GULÁG szolgálatába. Litvánia, Lettország és Észtország követték a lengyelek tragikus sorsát, odaadván életüket a kizsákmányolók hasznára. (A szerző megint nem említi a magyarokat. A fordító)

A rabszolgamunka fenntartása komoly szervezést követelt, hogy a rabokat a szükséges munkahelyekre szállítsák és aztán elpusztítsák őket. A transz-szibériai vasútvonal bizonyult a legfontosabb szállítási eszköznek, mely a rabokat a kijelölt helyekre szállította a különböző vasúti elágazásokon keresztül. A legkeletibb pont Vlagyivosztok volt, ami egy átmeneti gyűjtőpontul szolgált a kolimai „etápok” előtt. Itt a szárazföldi út véget ért, és az egyedüli szállítás észak felé Kolimára a Japán és az Ohotszki- tengeren volt lehetséges. Egy különleges flottát szerveztek csakis rabszállítás céljára, melynek Vlagyivosztok volt a kiinduló pontja.