A Malév bekebelezése, majd -- a sokmilliárdos bankgaranciára tett orosz kötelezettségvállalást feledve --, sorsára hagyása, a magyarországi földgázellátás mintegy 25 százalékát ellenőrző Emfesz botrányos eladása és máig tisztázatlan tulajdonviszonyai, a Kreml közeli Szurgutnyeftyegaz kőolajvállalat rajtaütésszerű, ellenséges tulajdonszerzése a Molban - a magyarországi orosz gazdasági expanzió három egymástól független, bár egyformán tanulságos története. Már csak azért is, mert valamennyi elgondolkodtatóan összecseng más európai országok hasonlóan keserű tapasztalataival.

Pedig ezek a megállapodások kezdetben mindig nagyon reményteljesnek látszanak, ami a saját szempontjait következetesen érvényesítő orosz fél kétségtelen érdeme. Csak az elmúlt napok eseményei bizonyítják, hogy mennyire. Hiszen hasonló "kezdet" volt az is, hogy a múlt héten kiváló PR-körítéssel, az ilyen pillanatokat mindig személyesen (és ha szükséges, kemény nyomásgyakorlással) kontrolláló Vlagyimir Putyin jelenlétében Párizs ünnepélyesen csatlakozott a Déli Áramlat megépítésére az olasz ENI és a Gazprom 50—50 százalékos részvételével létrehozott konzorciumhoz.

A franciák 10 százalékos tulajdonszerzésének híre, amely a párizsi sajtóértekezleten elhangzott bejelentés szerint 45—45 százalékra csökkenti az ENI és a Gazprom részesedését, kicsit meglepte az olaszokat, mivel őket elfelejtették értesíteni a változásról. Ugyanakkor közvetve cáfolta a Moszkvában évek óta sulykolt állítást, miszerint az Északi és a Déli Áramlat megépítéséhez szükséges anyagi eszközök az orosz fél rendelkezésére állnak. Ez már csak azért is nehezen hihető, mert a gazdasági--pénzügyi világválság következményeként például az orosz költségvetés egyik fő befizetőjeként számon tartott Gazprom tiszta nyeresége 2009 első felében 48 százalékkal, exportja 30 százalékkal csökkent, miközben adósságállománya 30 százalékkal nőtt. Alighanem a válság kényszerítette rá Moszkvát, hogy a párizsi megállapodás érdekében most feladja a nyugati világgal kötött szerződésekben rendre érvényesített 50 százalékos részesedését, amelyet általában csak egy - többnyire a megállapodások valamely záradékában elrejtett - lépés választ el a plusz 1 százalék megszerzésének elvi lehetőségétől.

A Déli Áramlat finanszírozásában való francia részvétel mellett párizsi diadalútján Putyin elérte az oroszok számára különleges fontossággal bíró gépjármű ipar nyugati támogatását is. A kész tényként "kommunikált", de a legjobb esetben csak jövő márciusban perfektuálódó (és a francia fél szerint számos részletében még bizonytalan) megállapodás szerint a Renault—Nissan 300 millió euró értékű technológiai és know-how beruházást vállalt a Lada gyártásával híressé vált, ám jó ideje csődhelyzetben vergődő AvtoVaz gyáróriásban. Az erről készült párizsi memorandumban szerepel, hogy az orosz költségvetés a Rosztyehnologii nevű gigaholdingon keresztül 50 milliárd rubeles tőkeinjekciót nyújt a tömeges kényszerelbocsátásokat folytató AvtoVaznak. A gyár pedig átütemezi fojtogató adósságait, és -- amúgy nehezen számon kérhető -- kötelezettséget vállal arra, hogy nem süllyed 7 százalék alá az orosz piacon szerzett részesedése. Mindennek fejében (egy éppen mostanában kegyvesztetté váló Kreml közeli orosz elemzőközpont részvénycsomagjából) a Renault újabb tulajdonrészt szerez az AvtoVazban. Putyin tehát gyorsan, látványosan feloldotta a kínos patthelyzetet, amely kialakult a roppant homályos orosz részvétellel tervezett Opel-eladás meghiúsulása miatt az üzlettől hatalmas pénzügyi és technológiai előnyöket remélő orosz járműiparban.

A legmagasabb szintű politikai támogatással megkötött, ám sokban a szovjet korszak "tervgazdasági" ígéreteire emlékeztető külföldi orosz gazdasági szerepvállalás azonban többnyire rendre megfeneklik - ahogy a Malév és az Emfesz esetében is történt. Nem azért, mert az orosz partner megbízhatatlan, hanem mert a szokásos gazdasági szempontok mellett - sőt, azok felett --, mindkét részről, de főleg orosz oldalról számos bonyolult politikai és személyes érdek, esetenként egyenesen a leszámolás szándéka munkál. A Malév a magyar légitársaságot megvásároló Abramovics fivérek és a Kreml (azon belül az Aeroflot lobbistái) ellentétének esett áldozatul. Ez Abramovicsék vagyonvesztésének, fél tucat oroszországi légitársaságuk csődbe juttatásának csak mintegy lényegtelen mellékszála volt.

Az Emfesz az ukrán belpolitikai küzdelmek és az orosz birodalmi törekvések pofozógépének bizonyult. Az ukrán elnöki babérokra pályázó Julia Timosenkónak és Vlagyimir Putyinnak a januári földgázháborút lezáró kormányfői megállapodása egyebek mellett oda vezetett, hogy - cserében egy inkább Moszkva-barát ukrán politika ígéretéért -- a Kreml eltakarította az útból az Emfeszt is birtokló Dmitrij Firtast. Az üzletember, aki évek óta sok borsot tört a híresen bosszúálló ukrán miniszterelnök asszony orra alá, egyebek mellett az orosz—ukrán földgáz kereskedelem hasznát lefölöző RoszUkrEnergo 45 százalékos tulajdonosa, és ami még rosszabb, a nyugatos orientációjú Viktor Juscsenko jelenlegi ukrán elnök pénztárnoka volt. Az Emfesz helyzete érzékelteti, hogy milyen személyes és politikai adok—kapok részévé válhat a külföldi orosz gazdasági expanzió.

Figyelmeztető jel, hogy Vlagyimir Putyin párizsi megállapodásaival egy időben az amszterdami arbitrázsbíróság befogadta a Kreml által 2003 őszén rendőri és más hatósági segédlettel, módszeresen felmorzsolt Jukosz kőolaj konszern 100 milliárd dolláros kártérítést követelő külföldi részvényeseinek keresetét. A Moszkvában most éppen egy újabb per előtt álló Mihail Hodorkovszkij és társai letartóztatása óta ez már a sokadik eset, hogy Európa és Amerika különböző bíróságai törvénytelennek ítélik a Putyin-korszak egyik legnagyobb szabású leszámolását. Ám ezúttal precedens értékű döntés született. Azt jelenti, hogy noha Oroszország mindmáig nem ratifikálta az 1994-ben megszületett Energetikai Chartát, számon kérhetők rajta a dokumentum vállalásai. Elsősorban annak 45. pontja, amely kimondja a magánvállalatoknak az állami kisajátítással szembeni védelmét.

Igaz, a nemzettel folytatott, több mint négyórás televíziós interaktív eszmefuttatásában Vlagyimir Putyin a napokban leszögezte, hogy fütyül az amszterdami arbitrázsbíróság döntésére: a Jukoszról érkező nézői kérdésre azt mondta, hogy annak a vagyonát "már szétosztották a nép között". Ha azonban a hatalmas kőolaj- és földgáz vagyon kitermeléséhez nélkülözhetetlen nyugati technológiát az orosz politikai elit hazájába akarja édesgetni, számolnia kell a kétes tulajdonszerzések nyomán egyre gyanakvóbbá váló nemzetközi mamutvállalatok óvatosságával. (Igaz, az elmúlt években Oroszországból kiseprűzött energetikai multik túlnyomó többsége a maga mohóságának is köszöneti sanyarú sorsát, hiszen az orosz féllel kötött szerződések többnyire kimondják, hogy a kitermelés haszna a befektetés megtérüléséig a beruházásban részt vevő nyugati céget illeti, utána pedig fele--fele arányban oszlik meg a felek között. Ezt kihasználva, a multinacionális nagyvállalatok folyamatosan többletköltségeket jelentenek, amire az oroszok egy-egy jól irányzott környezetvédelmi vagy adóhivatali vizsgálat segítségével megszabadulnak a méltatlankodó nyugati partnertől.)

A külföldi expanzióval szöges ellentétben az orosz makrogazdasági trendek még csak mostanában kirajzolódó másik trendje az autarkiára való törekvés lehet. A magyar élelmiszerexporttal kapcsolatos reményekre súlyos csapást jelent, ha megvalósul Dmitrij Medvegyev nagyszabású terve. Az orosz elnök a Nemzetbiztonsági Bizottság pénteki ülésén hazája "élelmiszeripari biztonságának megteremtésére" utasította a kormányzatot. Medvegyev szokatlanul katonás parancsai értelmében december végéig, tehát röpke három hét alatt ki kell alakítani "az orosz élelmiszeripari doktrínát" és annak "stratégiai prioritásait". Az államfő előterjesztésében a pénzügyi stabilitással és az energetikai biztonsággal azonos fontosságúnak nevezett "doktrína" célja, hogy az import függőségtől megszabadulva a lakosság szükségletének 80—90 százalékát belső forrásból biztosítsák. És ha ez még nem lenne elég, Oroszországot a világ vezető élelmiszer exportőrévé kell tenni.

Az első világháború előtt a cári birodalom valóban a világ egyik legfontosabb gabona exportőre volt. Az államszocializmus évtizedeiben azonban a társadalmi ellenállástól rettegő bolsevik vezetés tömegméretekben likvidáltatta a parasztság számottevő részét és felszámolta a mezőgazdaság sok helyen régtől kialakult feltételrendszerét. A Szovjetunió felbomlása után több halvaszületett próbálkozás volt a "farmerrendszer" megteremtésére. Az elmúlt évtized energetikai bevételeiből eltervezett négy nagy nemzeti projektben - jobbára szavakban -- szintén kiemelt helyet biztosítottak ennek.

Medvegyev programja azonban alighanem csak a párizsi megállapodásokkal és a sikeres televíziós műsorral vele szemben újabb népszerűségi pontokat szerzett Putyin-holdudvarral szemben bevetett harci eszköz, amelynek hátterében se törvényi háttér, se a hatalmas ország élelmiszerellátásához nélkülözhetetlen egyéb feltételek nincsenek meg.

portfolio.hu