Írta: Podmaniczky Szilárd  

 

Olyan sokszor hallottam már, hogy idegen, hogy azt se tudom, mit jelent. Mert mit jelent idegennek lenni, meg nem állni és bolyongani? De az apám csak egy orosz férfi, aki beleszeretett az anyámba, igaz, előtte már öt éve itt élt.
Emlékszem, hogy a kapuban sokszor kérdezték anyámat, hogy nem kockázatos-e az orosz férfi a házban, merthogy éppen csak elhagyták az országot, ő meg feleségül megy egy orosz férfihoz. Anyám először nevetett rajta, aztán amikor bejött, sokszor állt értetlenül a cipős szekrény előtt, és azt mondogatta, hogy ezek bolondok, ezek teljesen bolondok, nem bírok itt élni.
Én szerettem azt a kertes házat, és attól féltem, hogy majd egyszer az anyám is el akar vándorolni a sok bolond elől, és nem hallgatni tovább, amit az orosz férfiakról mondanak.
Én még jóval a házasságuk előtt születtem, de soha nem beszéltek arról, hogy akartak vagy nem akartak. Az esküvőn már én is ott voltam, azt hiszem, ez az első emlékem, egy nagy szakállas pap fénylett az oltárban, és zengett a templom az énekléstől. Hogy Oroszországban, vagy Magyarországon voltunk, csak később tudtam meg.
Az az érdekes, hogy amikor kicsi az ember, semmit nem jelent neki, hogy Oroszország vagy Magyarország, nagyjából olyan, mint a káposztás tészta és a káposztás pirog közti különbség; meg lehet enni őket.
Apám rendesen megtanított oroszul, ő viszont elég rosszul beszéli a magyart, azt mondja, nem áll rá az agya. Viszont apám szerint anyám annyira más, mint a többi magyar, mert mindig suttog, olyan, mint egy angyal, akiből még a magyar szavak is szépen szállnak elő.
Engem is annyit kérdezgettek az iskolában, hogy akkor most magyar vagyok-e vagy orosz, hogy egy idő után már ezt a kérdést se értettem. Ha bemegyek a henteshez vagy a cukrászdába, senkit nem érdekel, hogy orosz vagyok vagy magyar, ezért nem értettem, mit akarnak az iskolában megtudni. Persze, tudom, azt akarják, hogy döntsem el, hogy milyen vagyok, mert nekik az nem válasz, hogy ilyen is és olyan is, az meg pláne nem válasz, hogy igazából egyik sem, csak egy gyerek, aki így született.
Apám anyjától sok kinti dolgot tanultam, amitől megértem az oroszokat. Ha nálunk voltak vendégségben, szertartásosan nekifogtak az ételnek, meg bizonyos dolgokat nem az asztalnál beszéltek meg, hanem kimentek a fürdőszobába, és bekapcsolták az elektromos fogkefét. Apám azt mondta, vannak olyan dolgok, amik csak a férfiakra tartoznak, de nem azért nem tartoznak a nőkre, mert nem értenék, hanem azért, mert nem kell őket ezzel fárasztani. Mert a nők azok olyan szelíd lények, akiket meg kell védeni még az UV-sugárzástól is.
Apám olyan képletesen tudott beszélni, hogy a medve is fölébredt a barlangjában, mire megértette.
Anyám óvónő, apám pedig órásmesternek tanult, de nem maradt a szakmájában, mert abból nem sok pénz ketyeg, hanem elment egy benzinkútra dolgozni. Évek óta ott dolgozott, és annyira megszoktam a benzin és a gázolaj szagát, hogy ha megérzem, még most is apám közelében érzem magam.
Egyszer készült vele riport egy városi újságban, és megkérdezték tőle, hogy megtalálta-e Magyarországon a boldogságát, vagy a számítását. Most nem emlékszem, hogy boldogságot, vagy számítást kérdeztek. De mindegy, mert apám azt válaszolta rá, hogy igen, megtalálta. De hogy miben, azt már nem kérdezték meg tőle. Eleinte mindent anyámra fogott, hogy a szerelem az oka, különben tovább megy Olaszországba, pedig én soha nem láttam őket szerelmesnek, hogy csókolóznának a muskátli alatt vagy ilyesmi.
Azt hiszem, apám nagyon szelíd ember, soha nem beszélt még hangosan, csak egyszer, amikor hármasa lett a lottón. Annyira szeretett volna nyerni százhúsz millió forintot, hogy lila lett a feje és morgott a lugasban. Anyám leöntötte egy vödör vízzel, aztán már soha többet nem láttam ilyennek. De azért biztos, hogy nagyon szerette anyámat, mert minden születésnapjára vett neki valamit. Valami egészen apró dolgot. Soha nem nagyobbat annál, hogy a tenyerében ne férjen el. Néha az az érzésem támadt, hogy mindig ugyanazt adta neki. Na, mi ez, Kingácska? Anyám megfogta a dobozt, elfordult, elvörösödött a tarkója, aztán visszafordult, és átölelte apámat. Na, ilyenkor megcsókolták egymást, szájon, de nem tartott tovább öt másodpercnél. Csak egyszer láttam, hogy mit kapott, egy kis arany medvét, amit a ruhájára kell kitűzni. Annak is nagyon örült, de nem láttam rajta soha. Apám meg nem követelte, hogy kitűzve hordja az arany medvét.
Igaz, nem sok helyre tudta volna fölvenni, mert színházba nem jártak, apám egyáltalán nem volt oda a művészetért, inkább csak olvasott. Bár könyve se volt több, mint húsz darab, mindig azok közül vett le egyet. De hogy hogy bírta fejben tartani, hogy melyikben hol jár, fogalmam sincs.
Vagyis egyszer mégis csak láttam anyám ruháján az arany medvét, amikor úgy volt, hogy esetleg fölveszik állandóra apámat a polgármesteri hivatalba tolmácsnak. Jött egy orosz küldöttség a polgármesterhez, mert nagyon megtetszett nekik a falunk fekvése, és a völgyben, az erdő mellett szerettek volna fölépíteni egy szeszraktárt. Kiépítették volna a városig a kétsávos utat bicikliúttal, meg ötven munkahelyet hozott volna a falunak, és az sem volt kizárt, hogy apám lesz az igazgató, hogy tudja a telefonokat intézni az orosz kamionokkal. Akkor láttam először apámon, hogy megbecsülve érzi magát. Kéthetente járt fodrászhoz, hogy mindig naprakész legyen. A benzinkúton fizetetlen szabadságot vett ki, vagy kirúgatta magát, nem tudom, hogy le ne maradjon valamiről.
Amikor elment az orosz küldöttség, a polgármester nagy mulatságot rendezett a faluban, és a pörköltek mellé fölkérték apámat, hogy főzzön nekik kondérban egy oroszos káposztalevest húsgombóccal. Akkor este azt mondta, hogy most már érti, miért mondják a magyarok, hogy a férfi szívéhez a gyomrán keresztül vezet az út, merthogy először azt hitte, hogy ez valami boncolásos tréfa, de akkor este minden férfi pertut ivott vele a káposztalevesre. Anyám másnap hiába kereste a csilipaprikát, apám az összeset beledarabolta a káposztalevesbe.
A nagy orosz lehetőség a szeszraktárral úgy múlt el, ahogy a tél, végül nyoma sem maradt.
Apámat nem vették vissza a benzinkútra, és hónapokig nem talált munkát, pedig akkor kezdtem a gimnáziumot, és kellett volna a pénz. Anyám szerzett neki egy hajnali újságkihordó állást, de azt mondta, hogy ő nem alacsonyítja le magát a faluban, mikor szeszraktárvezető is lehetett volna. Azt mondta, nem szabad az embernek a sors előtt megalázkodni, mert ha csak egyszer is látják rajtad, hogy megalázkodtál, akkor megalázottnak fognak tartani. Végül csak beleegyezett, hogy legalább a munkát vegye fel névlegesen. Úgyhogy két éven keresztül apám kabátjában, kucsmájában és biciklijével vittem az újságokat, ami nem volt több húsznál, de be kellet járni érte az egész falut.
Aztán egy reggel nem találtam ott a fogason a kabátot. A házban csend volt, anyám még aludt. Nem tudtam, hogy elindulhatok-e a saját kabátomban, vagy fölébresszem anyámat. Kimentem a konyhába, anyám ott ült az asztalnál hálóingben, és egy kialudt gyertya mellett feküdt az asztalon.
Csak hetekkel később mondta el, hogy ő küldte el apámat. Vagyis nem küldte, hanem azt mondta, hogy ezt nem bírja így tovább, mert amikor ránéz apámra, akkor azt érzi, hogy apám háta mögött ott van egész Oroszország, és apám háta mögött minden orosz, hiába hagyta el Oroszországot, húzza maga után, mint egy végtelenül húzható gumiköpenyt, és amikor anyám ezt érzi, akkor azt is érzi, hogy az ő háta mögött meg minden magyar, minden egyes idegszála ideköti, és már ezerszer próbálta megérteni apámat, de csak a bánatot érti és semmi többet. Mert nem beszél a múltjáról, egy fényképet nem látott még róla és a gyerekkoráról, és azt sem tudja, miért jött el. És hiába mondta azt apám, hogy egyedül érezte magát abban a hatalmas országban, és hiába akart új életet kezdeni, ha az, ami elől eljött nem kívüle, hanem a lelke legmélyén van.
Amikor anyám már könnyek nélkül tudott erről beszélni, akkor értettem meg, hogy mit jelent idegenként vándorolni. Az ember egyszerre áll két világ határán, és egyikbe sincs bejárása. Se a sajátjába, se a másikéba.
Hónapokkal később apám újra megjelent, beszélgettek anyámmal a konyhában, nekem nem tudott mit mondani, csak azt, hogy küldi majd a pénzt, és járjak egyetemre, és ha anyám új férfit szeretne hozni a házba, ne nehezítsem meg a dolgát, fogadjam el, hogy rajta kívül vannak még férfiak, akik nem akarnak anyámnak rosszat. És hogy ne haragudjak rá, ő tényleg szeretett volna családnak látni minket, de benne van a hiba, valami elromlott, valamitől minden idegen lett, de élete végéig úgy fog majd gondolni rám, mit a fiára.
Mondtam, jó, majd én is megpróbálok úgy gondolni rád, mint az apámra.

A feni szöveg a Bevándorló Budapest projekt részeként született, a EU Integrációs Alap támogatásával