Az egy héttel ezelőtti orosz ok bejegyzésben a Szovjetunió szexualitáshoz való viszonyának előzményei kerültek nagyító alá, alapvető momentumként megemlítettük a nők egyenjogúsítását (1918. – vö. Angliában csak 1928-ban!), a „pohár víz”-teóriát, valamint e teóriának a szabadosság jegyében fogant továbbgondolását is, amiről Usztraljov leírásában olvashattunk (ehhez l. még Alekszandr Etkind A lehetetlen Érosza c. könyvében említett Aron Zalkind vallomását, „mely szerint az osztály a forradalmi célszerűség érdekében jogosult beleavatkozni tagjai szexuális életébe”). Ahogy azt Viktor Jerofejev A jó Sztálin c. művéből vett idézettel ígértem, ejtünk még pár szót Alekszandra Kollontaj szerepéről, s betekintünk a sztálini, s a rákövetkező szovjet szerelem iskolájába: a dolgozó nép nemi életének szabályai, partizánlányok és még Burattino is terítékre kerülnek.

Kollontaj asszony korának talán legkiemelkedőbb szovjet női politikusa, nevét legendák övezik: amellett, hogy a férfiak tudvalevőleg egészen hajlott koráig bomlottak érte (bár Jerofejev így ír az idősödő nagykövetasszonyról: „Kollontaj már régen nem ’ürítgeti a poharát’, és nagy politikussá szublimálódott”), a forradalom valkűrjének szokás nevezni. Megélte, amit korábban más nő soha: kormánytagként, majd nagykövetként (1969-ben Georgij Natanszon A Szovjetunió nagykövete címmel játékfilmet készített, amelynek főszereplőjét Kollontajról mintázták) dolgozhatott.

Alekszandra Kollontaj

Inessza Armandhoz hasonlóan ő is „vörös grófnő” volt: jómódú családból származott, kiváló nevelésben részesült, több európai nyelven is folyékonyan beszélt és mindezen felül gyönyörű külsővel áldotta meg a természet. 1913-ban publikálta Az új nő c. írását, amelyben azt hangoztatja, nem szabad, hogy a nők a háztartáshoz legyenek láncolva, hanem önálló egyéniségként kell működniük, akiknek korántsem kell hivatalból a prűdöt játszani. (Egyébiránt Leninnek is határozott véleménye volt a nőkről: „Még nem találkoztam olyan nővel, aki e három dologra képes lett volna: végigolvasni A tőkét, sakkozni és a vasúti menetrendet használni.”)

Az új erkölcs és szerelem c. munkájában ostorozza a törvényes házasságot, kiemelve annak véglegességét és tulajdonló jellegét, elítéli a prostitúciót és tárgyalja a szabad szerelmet is, tekintve, hogy abban személyesen is érintett volt: „Az erotikus barátság feladata az érzelmi potenciál felemelése, a nagy szerelem befogadására alkalmas emberi psziché fejlesztése, felkészítése.” Sokan, valljuk be, ezt azért mégiscsak a prostitúció szentesítéseként értelmez(het)ték. (Ebben a helyzetben érthető, hogy „a nemi viselkedés valóságos formái és a róla alkotott elképzelések közötti szakadék miatt igény támadt egy olyan szellemi rendszer iránt, amely egyfelől jól megmagyarázza az emberi viszonyokat, másfelől nem mond ellent nyilvánvaló módon a bolsevik ideológiának” – írja Etkind. Így tett rendkívüli népszerűségre a 20-as évek során a freudizmus(!). A kor ifjúságának szexuális életéről egyébként érdekes adatokkal szolgál S. Fitzpatrick összegző kutatása: Sex and Revolution: An Examination of Literary and Statistical Data ont he Mores of Soviet Student int he 1920s. „Journal of Modern History”, 50, 1978, 253–278. o.)

Alekszandra Kollontaj szépirodalmi alkotása A nagy szerelem c. mű, amelyben az általánosan elfogadott vélemény szerint Inessza Armand és Lenin szerelmi viszonyát regényesítette meg. („Egyébként Leninnek, vérbeli politikusként, nem hiányzott a családi botrány, úgyhogy a ménage à trois megoldást választotta. E ménage à trois pedig a Szovjetunió legszaftosabb viccsorozatának kialakulására adott okot.” – nyilatkozik a kérdésben Ernu.) Végezetül szembeszállt a közhelyszerű ellenvetéssel, mely szerint: „[…] a proletár nemi erkölcs csupán felépítmény, a gazdasági alap megváltoztatása előtt beszélni sem érdemes róla”, s „a Krasznaja Nov című folyóiratban jelentette meg a proletár ifjúsághoz írott levelét, melyben kiállt amellett, hogy a párttagok igenis képesek a szerelemre, és minden joguk megvan hozzá” – idézi Etkind.

1920-ban a Központi Bizottság nőkérdéssel foglalkozó osztályát vezette, amely különböző formációkban 1934-ig állt fenn (nem végig az ő vezetésével), amikor is Sztálin feloszlatta, megoldottá (!) nyilvánítva a nőkérdést a Szovjetunióban. A régi bolsevikok gárdájába tartozott, szinte egyedülálló módon saját ágyában, természetes halállal halt meg 1952-ben, öt nappal nyolcvanadik születésnapja előtt. A szovjet diplomácia olyan nagyjai, mint Csicserin és Litvinov mellé került a „patheonba”. Élete Kertész Erzsébetet is megihlette,  A tábornok lánya (1978.) c. ifjúsági regényében olvashatunk róla.

Most pedig térjünk át az 1924-ben szerkesztett nem kevésbé regényes Forradalom és ifjúság c. kiadványra, ami hivatalosan is a következő 12 pontban foglalja össze a dolgozó nép nemi élettel kapcsolatos szabályait:

1. A munkásosztály nemi élete ne bontakozzék ki túl korán.
2. A házasság pillanatáig a szexuális önmegtartóztatás gyakorlata követendő, házasság pedig csak a társadalmi és biológiai nagykorúság elérésekor (20–25 év) köthető.
3. A nemi viszony sokrétű, mély szimpátia; illetve a nemi szerelem tárgyához való ragaszkodás végkifejlete.
4. A nemi aktus a két szerelmest összekapcsoló életérzések mély és bonyolult láncolatnak utolsó szeme.
5. A nemi aktus ne ismétlődjék túl gyakran. [Vagyis a szocializmus építésére szánt energiáinkat ne aprózzuk el.]
6. A szexuális tárgyat ne váltogassuk; a szexuális változatosság legyen minimális. [Pedig később a Káma-Szútra is megjelent a Szovjetunióban, természetesen illegálisan.]
7. A szerelmet monogámia és monoandria jellemezze (egy férj, egy feleség).
8. Egyetlen nemi aktus kapcsán se feledkezzünk meg a gyerek születésének lehetőségéről – de utódainkra gondolni mindig helyénvaló! [l. ehhez Ernu megjegyzését, mely szerint a későbbiekben „A proletariátus osztálytudata sehogyan sem fért össze az óvszer kultúrájával. (Ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja, létezett szovjet óvszer is!) Nem volt könnyű hozzájuk jutni, minőségük és szaguk egyáltalán nem ösztönözte használatra az embert.”]
9. Az ellenkező nemhez tartozó személyt a forradalmi munkásosztály, illetve a proletariátus lehetőségeinek vonalán kell kiválasztani.
10. Féltékenységnek nincs helye.
11. Perverz, deviáns nemi kapcsolatoknak nincs helyük.
12. A forradalom érdekében jogában áll tagjainak nemi életébe avatkozni; tanuljuk meg nemi életünket a munkásosztálynak alárendelni, úgy, hogy az azt szolgálja; anélkül, hogy ártana neki.

A szovjet óvszer

Leninhez képest Sztálin példamutatónak bizonyult szerelmi kérdésben: ő elődjétől eltérően tudvalevőleg nem tartott szeretőt, első feleségét, Jekatyerina Szvanidzét Koba száműzetése alatt a tífusz vitte el, második felesége, Nagyezsda Allilujeva öngyilkos lett. Később azonban senkit nem engedett magához közel a Gazda. Harcostársai családi életére valószínűleg nem hatottak ösztönzőleg olyan húzásai, mint amikor éppen közeli munkatársai, Kalinyin vagy Molotov feleségét csukatta le.

Káma-Szútra a későszovjet korból

A tiltásoknak megfelelően a szexualitás a viccek központi témájává vált. Ezen viccek legjellegzetesebb szereplői Piroska (Красная Шапочка) és Burattino, avagy a szovjet Pinocchio. Burattinót Alekszej Tolsztoj (Tehát nem Lev Tolsztoj, akinek műveiben ugyancsak vannak szexuális utalások, melyek egyben a züllöttséget is jelentik, l. Az ördög ill. Szergij atya c. műveit) adaptálta szovjet földre (1936-ban jelenik meg a könyv, 1939-ben már filmváltozata is megjelenik, a leghíresebb filmváltozat, Burattino kalandjai, csak 1975-ben) és „a képzelet fennakadt Burattino hegyes, hosszú orrán és a teljességgel ártatlan növekmény szexuális tárggyá vált”. Ennek okán gyakran hangoztatták: „Casanova egy fejtetőre állított Burattino”.

Burattino

„Hogy a szovjet filmek nőalakjairól ne is beszéljek. Lehetett az aktivista, forradalmár, komszomolka [úttörő] vagy partizánlány, amikor a vásznon nő jelent meg, mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt. Mi történik vele? Elvileg semmi sem történt, még annak ellenére sem, hogy az a nő rendszerint seregnyi férfi között jelent meg. Ugyan mi történhetett volna? De ha csak ingujját felgyűrte, ha csak lábát a folyóban megmosta, a jelenet becsületes szovjet polgárok millióinak képzeletében azonnal szexuális tobzódásba csapott át. A szexszel egyáltalán nem lehetett viccelni. E pillanatok mintegy kollektív orgiává nemesültek, merthogy nálunk kollektív alapon működött minden.” – írja a sokadszorra idézett homo sovieticus, Ernu Vasile.

Egy hét múlva a téma záró bejegyzésében tovább haladunk időben, felbomlasztjuk a Szovjetuniót, némi képi anyaggal is szolgálunk a témához – bár meg kell jegyezzük, ezek a képek nem korabeliek (hiszen ilyen témájú plakátok még véletlenül sem készülhettek), hanem a szovjet plakátkultúra, illetőleg az 50-es évekbeli amerikai pin-up naptárak/plakátok sajátos fúziója ihlette őket a peresztrojkát követő időszak Oroszországában. Ennek ellenére komoly érdeklődésre tarthatnak számot mint a szovjet kultúra „lebontását” megcélzó orosz konceptualizmus (legjelesebb képviselője Ilja Kabakov), ill. szoc-art egyik érdekes területe.