’Javítómunka-táborok Főigazgatósága’, mely 1930-ban jött létre. A sztálini Szovjetunió (a II. Világháborút követően Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország és Mongólia) egészét behálózó munkatáborrendszer volt, ahol az elhurcoltak kemény fizikai munkát végeztek napi 12-14-16 órában, embertelen körülmények között, melyhez párosult a kíméletlen bánásmód, az éhezés, a ruhátlanság, a sivár életkörülmények és a zord éghajlat, miközben egészségügyi ellátásukról egyáltalán nem gondoskodtak.

Szibériai kényszermunkatáborok már a cári Oroszországban is működtek (Katorga) és az 1917-es bolsevik forradalom után is (Ulag), Lenin politikai ellenfeleinek száműzetése céljából. Az 1937-es nagy tisztogatás során már 8 millióan dolgoztak a sztálini rabszolgatáborokban.

1939-ben  a GUPVI (Hadifoglyok és Deportáltak Táborainak Főigazgatósága) 340 nagy és 4.000 kisebb munkatábort hozott létre. Egy 1943-ban hozott új törvény lehetővé tette, hogy a hadifoglyokat 15-25 év kényszermunkára is elítélhessék. Még ebben az évben megkezdődött a német hadsereg nyugati területekről történő kiszorításával a német hadifoglyok és a Vörös Hadsereg által megszállt területeken elfogott hadifoglyok, valamint ártatlan polgári lakosok elhurcolása a Gulagokba. A Szovjetúnióban élők nagy százaléka folyamatosan börtönben, vagy munkatáborokban élt. A sztálini tervgazdaság óriási irányszámai egyrészt olcsó munkaerőt igényeltek, másrészt a rendszer a  megfélemlítésre is szolgált. A táborok már központi szerepet játszottak a szovjet közgazdaságban. A kemény fizikai munka, az őrök brutalitása, az állandó éhezés és a rossz időjárás miatt a foglyok halálozási aránya átlagosan a 80 %-ot is elérte.

A kb. 5.700 fogoly,- munka,- és büntetőtáborban 25-30 millió ember lelte halálát.

Több, mint 1000 tábor alkotta a Központi Körzetet,

661 a Nyugati Körzetet,

502 az Észak-Nyugati Körzetet,

1400 a Dél-Európai Körzetet,

326 a Volga-melléki Körzetet,

290 az Észak-Kaukázusi Körzetet,

295 a Kaukázusi Körzetet,

570 az Urali Körzetet,

170 az Északi Körzetet,

266 a Közép-Ázsiai Körzetet és

220 a Szibériai Körzetet.

A Szovjetúnió nem volt nemzetállam. A húszas évek elején a szovjet nemzetiségi politika stabilitása érdekében a különböző etnikumok megerősítését szorgalmazta. Az erőszakos kollektivizálást követő éhínség és nyomor elől a határ menti területeken élő lengyelek, finnek, lettek, észtek és bolgárok megpróbáltak tömegesen az anyaországba szökni, ezért kiszélesítették a határsávokat.

1930-ban megkezdődtek az etnikai tisztogatások, a tömeges deportálások, ki-és áttelepítések, internálások. Ez a nagy etnikai átrendezés egybeesett a Gulag-birodalom kiépítésével és a társadalom bizonyos csoportjainak részleges ill. teljes megsemmisítésével. A belorusz, ukrán és a lengyel „kulákok” deportálása mindkét célt szolgálta. 1935 tavaszán 45 ezer német és lengyel személyt Kijev és Vinnyica körzetéből Kelet-Ukrajnába telepítettek. 1936 tavaszán 29 ezer finnt telepítettek át a leningrádi körzetből Szibériába.

1936-37-ben 171 ezer koreait távolítottak el a távol-keleti határövezetből. Lavrentyij Berija belügyi népbiztos rendelte el a Lengyelország elleni szovjet invázió megindulása után, 1939. szeptember 19-én a GUPVI felállítását.  A támadás során 250 ezer lengyel katona esett szovjet fogságba. A 11 ezer elfogott lengyel tisztet és 14 ezer civilt a katyni erdőben az oroszok lemészárolták. A németek által megszállt területekről menekülők közül 145 ezer civilt a GUPVI táborvilágába szállították. Letartóztatták, majd elítélték a lengyel államigazgatás tisztviselőit. A Curzon-vonaltól keletre eső területeken élő 140 ezer lengyelt deportáltak Nyugat-Szibériába. 1941 tavaszán 86 ezer lengyelt a határzóna „megtisztítása” céljából szállítottak a Szovjetunió belsejébe. Hasonló letartóztatási és kitelepítési hullám zajlott le a Baltikumban és Besszarábiában is. A kollektív megtorlás politikája érvényesült a szovjetunióbeli németek kitelepítésénél.

1942. júniusáig 1,2 millió német embert deportáltak Közép-Ázsiába és Szibériába, valamint több tízezret a GUPVI és a GULAG táboraiba hurcoltak. A kollektív felelősségre vonás elve alapján, de a valóságban nemzetiségi alapon telepítették át Szibériába 1943. novembere és 1944. júniusa között a karacsajokat,  kalmüköket,  ingusokat, csecseneket, balkarokat és a krími tatárokat, összesen 900 ezer embert.    

A táborok fogolyutánpótlását folyamatosan biztosították a szakadatlanul működő állambiztonsági szervek, majd népbíróságok és katonai törvényszékek. Folyamatosan hozták a súlyosabbnál súlyosabb ítéleteket az ártatlan áldozatok terhére a hamis vádakra épülő koncepciós perekben.

Naftalij Aronovics Frenkel, török származású komisszár volt, aki kidolgozta a Gulagok „munkáspótló-rendszerét”. Lényege az volt, hogy összekapcsolta a rabok ételadagját a termeléssel. Rájött, hogy a foglyok csak az első néhány hónapban a legproduktívabbak, később legyengülnek mind testileg, mind szellemileg és lelkileg, ezért a termelés csak úgy tartható magas szinten, ha időnként „kiszűrik” a gyengéket és újabb foglyokkal helyettesítik azokat. A „szűrési folyamat” lényege az volt, hogy a reggeli munkasorakozóra felállt rabok közül a sor végére kerülő, lassan mozgó, gyengébb embereket kilőtték. „Sikeres” ötletéért és munkájáért ez az „ember” Lenin rendet kapott és az NKVD tábornoka lett.

A sok hétig tartó utazás megviselte a deportáltakat, a foglyok 20 %-a már a kiszállítás során meghalt. Szenvedtek a bezártságtól, a mozdulatlanságtól, a kosztól, a tetvektől éppúgy, mint az éhségtől és a szomjúságtól. Túlélők vallották, hogy többek elvesztették önfegyelmüket és megőrültek az 5 hétig tartó szibériai úton. A rabszállításról Gennagyij Beglov szovjet író írt, aki 9 évet töltött a Gulag egyik szibériai büntetőtáborában. Egy alkalommal jelen volt, amikor egy újabb rabokkal teli szerelvény érkezett a táborba. A foglyok félholtként vánszorogtak ki a kocsikból, ám a hatodik kocsiból senki nem jött ki. Az ott lévők már mind halottak voltak. Kettes, hármas és négyes csoportokban feküdtek, hatalmas jégtömbökké összefagyva. A hideg ellen bújtak össze, hogy melegítsék egymást.

A céltáborba érve minden fogoly fertőtlenítésen és szőrtelenítésen esett át. A nőknek be kellett menniük egy épületbe, ott kaptak injekciót, nehogy gyermekük szülessen. Az injekció hatására különböző bőr- és egyéb betegségek támadták meg a nőket. Sokáig tartó kelések keletkeztek a bőrükön. (Pásztor Piroska és Erzsébet vallomásai alapján., Hadtörténeti Levéltár) Voltak asszonyok, akik várandósan kerültek ki a Glagokra. Őket, tizenkét kisgyermekes anyát a szülés után hazaküldtek, de az utat nem bírták ki, az anyáknak végig kellet nézniük csecsemőjük halálát, azt, hogy miként dobálják ki halott gyermeküket az őrök a sínek mellé a hómezőre. Csak 2 csecsemő maradt életben. (Frigyesné Szloboda Mária vallomása.) 

A legrosszabb élet- és munkakörülmények között a hírhedt vorkutai, norilszki és kolimai táborokban dolgoztak a foglyok az Északi-Sarkkörön túl, ahol télen a hőmérséklet időnként lement mínusz 60 Celsius-fokra is. A mínusz 36 fok mindennapos volt. A munkahelyre menetelés közben sokan dőltek ki a menetből, akiknek holtteste ott is maradt a nyári olvadásig. Akik feladták a reményt, azok legtöbbször meg is haltak. Colin Thubron brit író Szibériában c. könyvében részletesen beszámol az 1943-ban létrejött Vorkuta Katorga haláltábora. Egy éven belül már 13 ilyen tábor és bányatelep működött. Céljuk a táborlakó foglyok megöletése volt. Teleken át, amikor mínusz 40 fok volt, s üvöltött a vihar, az áldozatok könnyen deszkázott sátrakban laktak, amelyeknek moszatos, örökké fagyos padlóját fűrészpor borította. Napi 12 órában széncsilléket toltak, s így három hétnél tovább nem bírták.

Olofsson Placid atya, aki 10 évet töltött a Gulagon, így emlékezik: „Háromezer-ötszáz kilométerre az otthonunktól az volt a legfontosabb, hogy túl tudjuk élni a nyomorúságot. Közösen fogalmaztuk meg a túlélés 4 szabályát. 1. A szenvedést nem szabad dramatizálni. Nem szabad panaszkodni, mert attól gyengébb lesz az ember. 2. Az öröm szükséges a túléléshez, ezért észre kell venni és tudatosan kell keresni az élet apró örömeit. 3. Nem vagyunk tökéletesek, de itt és most meg kell mutatnunk, hogy különbek vagyunk rabtartóinknál. 4. Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb. Ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy ő is akarja túlélésünket. Senkit sem engedtünk panaszkodni. Az apró örömök felkutatására versenyt rendeztünk. Egész nap lestük az örömöket, s este, aki a legtöbbet tudta felsorolni, az lett a győztes.”

A Német Vöröskereszt az ötvenes évek elején a visszatért foglyok beszámolói alapján összeállította a tényleges átlagos napi ételadagot. Ebből kiderül, hogy krumpli, káposzta és marharépa, 200-300 esetleg 400 gramm csirízszerű kenyér, valamint csalánleves volt a fejadag. A víz mellett dolgozók halra és kagylóra, máshol ürgére és varjúra vadásztak. Orvosi ellátás nem volt. Hasmenés ellen faszenet, gyomorfájás ellen krétaport ettek a rabok. Más fertőzésekre higított hipermangánt használtak.  A szibériai Berkul 6. számú táborban a rabok nyers patkánymájat ettek farkasvakság ellen. A tífuszt égetett kenyérből főzött teával „gyógyították”, a rühességet kénnel kevert gépzsírral „kezelték”. Fenyőfa tűleveléből főztek teát, hogy vitaminhoz jussanak. A rabok általában abban a ruhában voltak, amiben elfogták őket. A bányákban dolgozók kaptak nadrágot és inget, lábbelinek több fogoly egy pár gumikalucsnit, amit műszakonként váltani kellett. Fehérneműjük nem volt a foglyoknak.

A szovjet életformától elválaszthatatlan volt a korrupció és a javak törvénytelen eltulajdonítása, melynek oka nemcsak a háború, hanem a szovjet gazdálkodásra jellemző szervezetlenség és a hanyagságból adódó pazarlás volt. A túlélők elmondása szerint a szovjet társadalom a lopásra épült. Mindenki lopott mindenkitől. Az őr lopott a rabtól és fordítva, a rabok loptak egymástól, és mindenki lopott a gyárból, de a gyár is lopott a munkásoktól. A rabok tüzelőt loptak a fűtéshez, de az őrök sokszor az ő lopott tüzelőjüket lopták el. Néhol még a tábor is lopott fából készült. Általában az őrök loptak a leginkább, olykor együtt loptak a foglyokkal a kolhoz vagy a gyár raktárából. Csaltak a normázásnál és az elvégzett munka regisztrálásánál is. Tehát a lopás az élet, a túlélés szerves része lett.    

A táborokban nemcsak az éhezéssel, a nehéz fizikai munkával, és a hideggel kellett megküzdeniük a foglyoknak, hanem a táborokban élő köztörvényes bűnözők szadizmusával is. Szinte vadásztak a többi fogolyra, megrabolták őket, elvették ételüket, ruhájukat, cipőjüket és a otthonról kapott csomagjukat is. Ha valaki ellenállt, azt kegyetlenül megverték, megcsonkították, gyakran meg is ölték. Az őrök nem avatkoztak be – írja Rózsás János: Duszja nővér és Éltető reménység c. önéletrajzi kötetében. Kétkötetes Keserű ifjúság c. visszaemlékezésében így ír egy kegyetlen büntetési formáról, a tönkre állításról: „... gyakran alkalmazott fenyítési módszer volt a környék (Ural, Szolikamszk és távolabbi vidékek lágereiben is. A munkásnak a szigorú hidegben szobrot állni egy fatönkön kibírhatatlan kín...Nem egy esetben agyon is lőtték az embert szökési kísérlet miatt, ha nem bírta erővel és lelépett, mert a tönköt a határzónán kívülre állították fel.” A Donyec-medence 1029-es lágerében az egyik beteg fogoly a földre rogyott. Az „engedély nélküli pihenésért” az egyik parancsnok a rabot néhány órára a 100 fokra felfűtött ruhafertőtlenítőbe zárta, aki hamarosan belehalt sérüléseibe.

Anne Applebaum: Gulag. A History of The Soviet Camps c. munka szerzője megjegyezte, igen gyakori volt az olyan eset, amikor az éhező rabok kannibalizmusra vetemedtek. Egy dokumentumdrámában elmondja azt is, hogy amikor egy alkalommal a Vlagyivosztok és Magadan között járó halálhajó több hónapra a jégben rekedt, az őrök étel híján a meghalt rabok tetemeit etették meg az életben maradottakkal. Mindig akadt, aki a biztos halál tudatában is megpróbált megszökni a táborokból. Rohr Magdolna mesélte el vallomásában,  hogy táborukból alapos előkészület után megszökött két férfi, egy erdőig jutottak csak el. Miután elfogyott élelmük, az egyik megette a másikat, csak megfagyott fejét hagyta meg. A férfi visszatért a táborba és feladta magát. Elhozatták vele társa fejét, elrettentésként végig kellett hordoznia a többi rab előtt, hogy mindenkinek elvegye a kedvét még a szökés gondolatától is. Voltak olyan szökevények is, akiket az őrök kutyákkal marcangoltattak szét, amit mindenkinek végig kellett néznie.

Az elhunytakról általában nyilvántartás készült, de a halál valódi okát sosem vezették be a jegyzőkönyvekbe. Minthogy a szökés reményében a foglyok sokszor halált színleltek, hogy kijuthassanak a táborból, a tömegsírba temetés előtt betörték a meztelen holttestek fejét. Télen, amikor nem lehetett sírt ásni, csak hóval fedték be a táborvilág áldozatait, a hozzátartozókat hivatalosan senki sem értesítette.           

1951-ben az ENSZ létrehozott egy bizottságot a világ különböző részein dolgoztatott kényszermunkások és hadifoglyok helyzetének feltárására. A bizottság több éven át hatalmas mennyiségű adatot gyűjtött össze a többek között német, magyar, balti, román, finn és lengyel foglyokról, valamint a belső deportálásokról. A nemzetközi felháborodás miatt 1953 és 1956 között tömegesen kezdték el hazaszállítani a még életben lévő német foglyokat. Ezekkel a hullámokkal több ezer magyar fogoly is visszatérhetett hazájába, ahol sajnos 1990-ig hallgatásra voltak kényszerítve és politikai meghurcoltatásokban volt része a többségében rokkant túlélőnek.

Szovjet mintára működtek ilyen táborok Cehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, NDK, Bulgária, Románia és Mongólia területén is. 1950-től a hadifogolytáborok is átalakultak büntetőtáborokká. A Gulag-rendszer felszámolásáról Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után esett szó, de csak 1956-ban kezdték meg a foglyok felszabadítását. Az intézményrendszert teljesen csak 1960-ban szüntették meg, de a politikai megfélemlítés később is tovább élt a KGB hatáskörében.

2. MAGYAR VONATKOZÁS

Az 1945-ös „felszabadításnak” nevezett szovjet uralom a legtöbb magyar számára a magyar nemzet erőszakos megbecstelenítése volt. A sztálini szocializmus a kényszermunkát a szovjet nép megtizedelésére és a környező országok megfélemlítésére használta. A csaknem fél évszázados kommunista uralom alatt a magyar nemzet olyan szellemi agymosáson esett át, mely teljesen kitörölte belőle a szovjet hadsereg által elkövetett rémtettek, a „málenykij robotra” és a szibériai fogságba elhurcolt százezrek szenvedéseinek emlékét. Ez a jelenség a mai napig jelen van bizonyos politikai erők jóvoltából Magyarországon.

A Magyarországról elhurcolt hadifoglyok és civil lakosság száma  kutatások szerint elérte 950.000 főt. Ebből 300.000 katona a nyugati szövetségesek fogoly-és munkatáboraiba, 650-700.000 katona és civil lakos a Gulag táboraiba került.

A 650-700.000 elhurcoltak között 140.000 magyarországi és 60.000 erdélyi, valamint kárpátaljai ártatlan polgári személy volt (összesen 200.000), akiknek  90-95 %-a halt meg a Gulagokon. A 450-500.000 hadifogoly 60-70%-a, azaz 300-350.000 katona vesztette életét.

Tehát az összes magyar és német származású magyar áldozat 480-530.000 fő között volt. (Menczer Gusztávnak, a Központi Kárpótlási Hivatal elnökének kutatásai alapján.) Ehhez a számadathoz kell hozzáadnunk a nyugati szövetségesek által a II. Világháborúban létrehozott 200 nagyobb hadifogoly- és munkatáborban elhunyt magyar és német származású katona számát, melyről jelenleg kutatásokat végzünk, az adatot később fogjuk közölni.  Itt szeretnénk megemlékezni a Don-kanyarban elesett II. Magyar Hadsereg 250.000 hősi halottjáról is, akik közül 200.000 katona és 50.000 szolgálatos volt. Emléküket örökre megőrizzük.

Az 1945-ös szovjet megszállás súlyos atrocitásokkal járt Magyarországon. Erőszakoskodás, rablás, a lakosság deportálása a hadijog teljes figyelmen kívül hagyásával. A szovjet katonai hatóságok az 1944. dec. 21-én létrejött ideiglenes magyar kormányt figyelmen kívül hagyva, annak tudta és beleegyezése nélkül nekiláttak az ország egész ipari gépezetének leszereléséhez és Szovjetunióba szállításához. Megkezdték a munkaképes fiatalok deportálását a Gulagokba. Az ország kifosztása és az ártatlan polgári személyek elhurcolása a győztes hatalmak hallgatólagos beleegyezésével történt!

Molotov szovjet külügyminiszter a szlovák magyarellenes Eduard Benesnek kijelentette: „A magyarokat meg kell büntetni. Ami az ország megszállását illeti, nekünk rövidebb utat kell megtennünk, mint a többieknek.” A Szovjetúnió Állambiztonsági Bizottságának 1944.dec.16-i határozata szerint: „Mozgósítani kell és szovjetunióbeli munkára kell irányítani az összes 16 és 45 év közötti német férfit, valamint 18 és 30 év közötti német nőt, aki Románia, Magyarország, Jugoszlávia, Bulgária és Csehszlovákia területén tartózkodik.”A deportálások azonban messze túlmentek e rendelkezésen. A szovjet katonai közegek nemcsak németeket, német származású és német nevű magyarokat, hanem olyan magyar nevű magyarokat is deportáltak, akiknek családi neve Hitleréhez hasonlóan „r” betűvel végződött. Így kerültek a listára a Pásztor, Molnár, Bodnár, Csiger, Gyüker, stb. nevű magyarok is.

Csak Budapestről 100.000 polgári személyt hurcoltak el. (Malinovszkij marsall jelentése szerint.) A tömeges rabszedést egy központi moszkvai terv alapján hajtották végre. A trianoni Magyarország területét több régióra osztották és minden területnek meghatározták a „rabszolgamunka-kvótá”-ját. Ha az adott régióban nem találtak elég német származású egyént, akkor bárkit elvittek, akit éppen az utcán találtak. Az embergyűjtés szinte  minden esetben félrevezetés alapján történt. Elhitették velük, hogy csak néhány napig tartó romeltakarítási munkára (malenykij robotra) vagy okmányellenőrzésre, stb. kell menniük.  A szovjetek ezen „munkáját” segítették olyan lecsúszott egzisztenciájú, munkakerülő besúgók, akik mindig az adott politikai rendszert szolgálták. Belőlük kerültek ki azok a kommunista élharcosok, akik később tagjai lettek a Magyar Kommunista Pártnak.

Magyarországon közel 80 felvevő és 10 gyűjtőtábor működött. Innen szállították a foglyokat marhavagonokban tovább a Gulag-táborrendszerébe. A foglyok egy része politikai elítéltekből állt, akiket valamilyen állítólagos rendszer ellen elkövetett politikai bűn miatt ítéltek el 10-25 év közötti szibériai száműzetésre. Nagy részük középiskolás korban volt. A katonai bíróságok a tárgyalásokat mindig orosz nyelven bonyolították le, azt sem tudták az elítéltek, mit írnak alá.

A 16 éves Rohr Magdolnát a szovjet katonák megerőszakolták, majd úgy vitték el a tárgyalásra. Polcz Alaine önéletírásában ezt írja: „A főesperes nagy belső hálószobájában tértem magamhoz. Semmi sem volt az ágyon, csak a csupasz deszkák. Én azokon feküdtem, és egy orosz katona rajtam volt. A fizikai érzékem nem tért vissza az öntudatommal együtt....Mintha a félelem megfagyasztott volna... Az alsó testem meztelen volt. Nem tudom, hogy hány orosz ment át rajtam és azt sem, hogy korábban hány tette ugyanezt. Amint hajnalodott, otthagytak. Felkeltem, de csak nagy nehézséggel tudtam járni. A fejem és az egész testem fájt és ömlött belőlem a vér.” 10 év kényszermunkára ítélték.

Magyar nők százezreit erőszakolták meg a szovjet katonák. Nagy Ferenc, volt kisgazda miniszterelnök emlékirataiban a következőket írja: „Nők és leánygyermekek tízezreit rabolták el és hurcolták el, fertőzték meg nemi betegséggel a kegyetlen vöröskatonák.... Sok ezer magyar férfit is megerőszakoltak és természetellenes szertelenségre köteleztek orosz katonanők, bandákba csoportosulva rohanták meg éjszakánként a környező falvakat és rabolták el a férfiakat, akiket több napon át fogva tartottak.”

Nagy Ferenc megjegyzi, hogy ezeket a tényeket a Budapesti Svájci Követség is megvizsgálta és igaznak találta. Majd így folytatja: „Legtöbbször az erőszakot csoportosan, mindenki szeme láttára követték el. 1945. augusztusában a magyar kormány a nyugati hatalmaktól volt kénytelen segítséget és orvosságot kérni a „Lenin-betegség”-től szenvedő 470.000 magyar nő számára.” Kutatások szerint a megerőszakoltak száma elérhette az 1 milliót. (Itt szeretném elmondani személyes érintettségemet. Nagymamámat 1945 őszén Letenyén, az akkor 4 éves keresztanyám szeme láttára erőszakolta meg egy orosz katona.

Nagypapa hazaérkezésekor  már csak azt tehette, hogy elfogadja azt a tényt, hogy sajátjaként kell felnevelnie egy orosz katona gyermekét, aki 1946. júliusában született meg, majd 1947-ben édesanyám.)

1945. február 11-én  a budai vár és annak környékére szorultak vissza a magyar főváros védői, akik több, mint 100 napon át (ebből 53 napig teljes bekerítésben) két hadseregnyi orosz erőt kötöttek le. A német-magyar védősereg a kitörést választotta. A kitörés során elfogott német katonák többségét – akik hadifoglyoknak számítottak volna – az oroszok a helyszínen agyonlőtték. A sebesülteknek sem volt kegyelem. Pesthidegkút közelében 164 olyan német katona testét exhumálták a háború után, akiknek bajonettel volt kiszúrva a szemük.

Egy magyar ápolónőt, miután megerőszakolták, élve, lovakkal tépték szét a szovjet katonák. De nem volt kegyelem a budai vár  pincerendszerében berendezett katonai kórház sebesültjeinek sem. Több száz, penészes zsákokon, rongyos takarókon fekvő, súlyosan beteg, magatehetetlen német katonát lángszóróval gyilkoltak meg az orosz katonák. Karl Pfeffer-Wildenbruch tábornokot és Hindy Iván vezérezredest kivégezték. Joachim Rumohr vezérőrnagy katonáival a bekerítés után öngyilkos lett.

August Zehender vezérőrnagy szintén öngyilkos lett. Emlékezünk a hősi halált halt német és magyar tisztekre és katonákra, akik életüket áldozták azért, hogy a szovjet csapatok végül is „csak” az ELBA folyóig jutottak el és nem tovább, meghiúsítva eredeti terveiket, miszerint teljes egészében lerohanják egész Európát. Sajnálatos, hogy az elmúlt évtizedek alatt sem a történészek, sem a politikusok nem tették helyére a budapesti német-magyar védősereg kitartásának valódi jelentőségét, bár ez a mai politikai helyzetben nem is csoda.    

Néhány túlélő beszámolója:

„Alakulatommal Bécs körül estem fogságba 1945. május 8-án. Két hónapig tartó vándorlás után a focsani átmeneti táborba kerültem, majd 1 hét után hajón Szocsiba vittek. Innen hamarosan Novosszijszkbe, majd Sztálingrádba (362/2 láger). Itt építkezéshez osztottak be dolgozni.” Csonka Sándor – Esztergom-kertváros, HH 1994/10.

„A miskolci légvédelmi tüzérosztály zászlósaként 1945. május 10-én kerültem szovjet fogságba Csehszlovákia területén, Prossnitzban. Az itt összegyűlt több száz magyar és német katona menetoszlopát mindössze három szovjet katona kísérte Brünnbe. Azt gondoltuk, a háborúnak vége, hadifoglyok már nem lehetünk. Másnap bevittek a táborba, ahol a szovjet parancsnokság közölte velünk: Magyarországra visznek, ott igazolást kapunk és hazamehetünk. Egy hét múlva összeállítottak egy szerelvényt magyarokból és németekből és szigorú  őrizettel elindultunk. Szálinszkba (Szibéria) kerültem.” Esztergály Gyula – Budapest, HH 1993/4.

„Bazin határába értünk 1945. április 1-én, ami már egészen a front közelében volt. Elindultunk hazafelé Nagysenköc irányába. Útközben nyugat felé vonuló orosz csapatokkal találkoztunk. Az éjszakát egy temetőben töltöttük jelentős számú orosz katona felügyelete mellett. Aki nem fért be, mint jómagam egy trágyadombon kaptam helyet. Harmadnap Komáromba értünk, ahol május 20-a körül kétezrünket bevagoníroztak. Mi úgy gondoltuk, hogy hazafelé indulunk, ahol igazolást kapunk és hazamehetünk. Utunk azonban Romániába, majd a Szovjetúnióba vezetett az Oka folyó partjára, Alekszinbe, ahol a táborlakók számát idősebb társaink 16-17 ezerre becsülték.” Arnóta Zoltán – Budapest, HH 1997/4.

A hadifoglyok elszállítása:

Kutatók véleménye szerint már a Gulagokba történő kiszállítás során, a halálmenetben 200.000 magyar és német származású magyar katona és civil lakos halt meg. A halottakat a sínek mellé dobálták, senki sem regiszrálta őket. A magyarországi gyűjtőtáborokból a foglyok útja a román területen lévő tranzittáborokba vezetett. Ilyen volt Brassón, Temesváron, Ialiban, a két legnagyobb pedig Foksányban és Máramarosszigeten. Mindegyikben hatalmas volt a halandóság. A foksányi tranzittáborban állandóan 20-30 ezer fogoly várt a továbbszállításra. A járványos hasmenés miatt a legyengült betegek beleestek a latrinákba, azonnal elmerültek. Amikor megtelt, betemették és újat ásattak. A járvány miatt 1945 nyarán 30 ezer német,  magyar,  román és más nemzetiségű fogoly halt meg a táborban.

„1944. decembere és 1945. januárja között a tömegesen elhurcoltak között sokan voltak papok. Stumpf Mátyás, Tokaj plébánosa, aki 1946-ban halt meg egy orosz kényszermunkatáborban. Szerednyei János, Tarcal község káplánja önként csatlakozott az elhurcoltakhoz. 1948-ban egy bányában lelte halálát. Dr. Saly László győri kanonok rokkantan érkezett vissza, tolókocsiban élte le hátralévő életét. Horváth Sebestyén János bencés szerzetes 1947-ben halt meg. Schrer Lőrinc Cservenka lelkésze szintén egy táborban hunyt el .....” Dr. Szántó Konrád Budapest, HH 1996/1.)

 „Közismert volt az oroszok szövege: azért kell ide vagy oda terelni az embereket, hogy megkapják az igazolást, amivel aztán hazamehetnek. 1945. január 22-én svéd védettségű hivatalomból indultam a minisztériumba, négynyelvű, köztük cirillbetűs igazolványommal.  Az utcán megállított egy szovjet katona, majd összetépte igazolványomat. Betuszkoltak egy üzletbe, ahol már sokan voltunk, majd több menetoszlopban indultunk gyalog a fővárosból Gödöllő felé. A Szabadság c. napilap közölte, a dicsőséges Vörös Hadsereg 60.000 hadifoglyot ejtett akkor Pest felszabadítása alkalmából.” (Kiss István – Budapest, HH/ 1993/10.)

„1944 nyarán az oroszok és a románok is támadtak bennünket. Fogságba estem, Liget (Arini) románok lakta község táborába kerültem. 1945. januárjában kitört a tífusz. Naponta 30-40 halottat temettek el tömegsírba a község hegyoldalába. Sokan éheztünk. A leveses kondér fenekén 20 cm-es sár ült, ebből kaptuk a krumplilevest. Amikor felháborodtunk az őr ezt felelte: „...nem érdemlitek meg ezt sem, a halottakat kellene megfőzni és megetetni veletek...”. 1945 májusára 2.000 ember halt meg a táborban.” (Felföldi József – Újfehértó, HH 1993/3.)

 „Megjártam a Don-kanyar poklát, 1944. november 4-én estem szovjet fogságba. Bevagoníroztak, 70 főt egy vagonba és elindultunk Kirovba. Az 52 napos út borzalmas volt. Fél szelet szárított kenyér és némi szárított hal volt az adag. Enni hol kaptunk, hol nem. A szomjúság miatt sokan a deres vasat nyalták, amitől hasmenést kaptak és belehaltak. Tele lettünk tetvekkel. Kézzel söpörtük össze őket és szórtuk ki a vizelőnyíláson.  Ha megállt a vonat, megjelent egy őr és megkérdezte van-e halott. Ha 2-3 ember volt, azt felelte: ez kevés! Ha többet mondtunk, akkor felugrott a vagonba és ellenőrizte. Ha a szám nem stimmelt, összevert bennünket. A közel 3500 emberből csak 1200 szállt le a szerelvényről Kirovban.” (Bedi Gyula – Devecser, HH 1992/2.)

„...Borzalmak Minszkig. 1944. októberében kerültem fogságba. A szovjet katonák leszereltek bennünket, még a fehérneműinket is elvették. Akik ellenkezni próbáltak – lelőtték. Hideg, télies időben kísértek Ungvárra. Közben sok volt a halott. Ungvárról menet civil polgárokat tereltek közénk. A szolyvai híd fel volt robbantva, befogtak a helyreállításába. Szállásunk a szabad ég alatt volt, ellátás semmi! Nappal dolgoztunk, éjszaka órákig ácsorogtunk a sikertelen számlálások miatt. Eső, havas eső esett ránk. Aki a drótkerítést átlépte, lelőtték. Sok volt a halottunk. A tűzrakást megengedték ugyan, de mi nem mehettünk a közelébe, melléje orosz katonák feküdtek le. Aki megközelítette, rálőttek. Hatalmas és mély gödröket ásattak velünk, főlé rakva a gömbfákat, a gallyakat és egy réteg földet. A víz becsorgott, a ruhánk megfagyott, mozgás közben belevágott a húsunkba. Lecsordult vérünk is megfagyott. Több három- és öttonnás teherautó érkezett, feldobáltak bennünket a gépjárművekre, átmentünk az Uzsoki-hágon, aki meghalt, az árokba dobták. Az utazást mindössze öten éltük túl.” Franta László Budapest, HH 1996/6. 

„1944. novemberében estem orosz fogságba. A kemény télben gyenge ruházatban voltunk, a vagonban öt napig semmiféle élelmet nem kaptunk. Sokan rosszul lettek, hárman meghaltak és nekünk végig kellett néznünk haláltusájukat. Kifeszítettük a vagon ajtaját, mert úgy gondoltuk, még mindig jobb egy gyors golyó általi halál, mint kivárni a pusztulást. A rendőrség elfogott bennünket, börtönbe, munkára vezényeltek, a szabadban összegyűjtött, jéggé fagyott, patkányoktól megrágott hullákat kellett tömegsírba dobálnunk. 1945 tavaszán kerültem munkatáborba.” Lévai Kálmán – Nyékládháza, HH 1995/2.

„A ceglédi táborban 1945 elején bevagoníroztak bennünket és éhesen, gyakran puskatussal ütve a brassói fogolytáborba érkeztünk meg. Tüdőgyulladást kaptam, aztán Focsaniba vittek, ahol a tábor melletti tömegsírokban sok tízezer hadifogoly és elhurcolt alussza örök álmát. Naponta mintegy háromszáz meztelen halottat dobtak hatalmas gödrökbe.” Dr. Tóth Sándor – Budapest, HH 1994/1.

„1945. februárjában vagonokban utaztunk Temesvárra, ahol 40.000 embert tartottak fogva. A vagonokból kirohanó foglyok az olvadó havat tömték a szájukba, az őrök pedig, hogy a „rendet” fenntartsák, belelőttek a tömegbe. A táborban dühöngött a tífusz, a vérhas és a malária. Elvesztettem a látásomat. A napi halottak száma 100-200 fő között mozgott. A foglyok között volt német, magyar, de lengyel, olasz és zsidó is, akik állandóan háborogtak. A háború után ezrével érkeztek még foglyok a táborba. A munkaképeseket tovább szállították a Gulagokba. Akik meghaltak, meztelenül tömegsírokba temették.” Horváth Imre – Dunakiliti

„Temesvár mellett katonai barakkokban laktunk. A hó és sártengerben, a nedves földön ruhástól aludtunk, szennyben és tetvek között. Kitört a hastífusz. Naponta 30-40 ember halt meg. Hajnalban derékszíjjal vertek ki bennünket az orosz és román őrök, hogy eltemessük a halottakat. Innen szállítottak tovább Focsaniba, egy szerelvénnyel 1.500 foglyot.” Horváth János – Budapest

Szovjet munkatáborok:

„1945. január 19-én vittek el fiatal lányként hurcoltak el éjszaka orosz katonák szüleim házából. Nem akartam menni, de azzal fenyegettek, hogy agyonlőnek, ha nem megyek. Marhavagonba raktak, aztán elindultunk. Kevés vizet kaptunk, élelmet is alig. Deszkákon feküdtünk. Volhovkára, majd az 1221-es sz. lágerbe kerültem. Három műszakban dolgoztunk, kétszáz méter mélyen a föld alatt. A bányavágatban csak négykézláb lehetett dolgozni. Térdünk és könyökünk teljesen bőrkeményedéses lett, kezünk véresre sebesedett, mert kézzel raktuk a csillébe a szenet. A barakkokban laktunk a csupasz deszkán feküdtünk. Csajkából ettünk és ittunk, ha volt mit. A fegyveres őrök olykor vertek is bennünket. Sokan elpusztultak közülünk, ki megfagyott, ki éhen halt, volt, akit munkamegtagadásért agyonlőttek. Sokan a latrinán pusztultak el, beleszédültek és ott vesztek. A halottakat szekérre raktuk egy halomba, letakartuk és így mentünk temetni. A föld annyira fagyos volt, hogy csak néhány centiméternyit tudtunk kikaparni. Két faágacskából keresztet eszkábáltunk.” Vadrácsik Imréné Vágner Julianna – Kazincbarcika, HH 1998/15.

„Én túléltem, de a szüleim nem....1943. januárjában borzalmas körülmények között, Kondenzovo mellett magunkat megadni kényszerültünk. A partizáncsapatok összeszedték fegyvereinket, a foglyokat egybeterelték és ezzel elkezdődött a pokol. A németeket és a tiszteket helyben, a foglyok előtt egyszerűen agyonlőtték.  A megmaradtakat a partizánok egy hétig meneteltették kegyetlenkedések közepette. Ezalatt mindenüket elszedték, sokunknak megfagyott a keze, a lába, az éjszakai pihenőt mindig tető nélküli házakban,  istállókban vagy a szabad ég alatt töltöttük. A legyengült, járni képtelen foglyokat agyonlőtték. Jelentősen megfogyatkozva, elcsigázva értük el az erdei gyűjtőtábort.  A tetvek hemzsegtek rajtunk, kitört a vérhas és a tífuszjárvány – elvitte a foglyok 95 %-át. Lágerünk neve titkos volt.” Horváth B. József – Mátraderecske, HH 1995/10.

„1943. január 18-án estem hadifogságba...12 napi gyaloglás és 18 napi vasúti szállítás után értünk el a tambori gyűjtőlágerbe. Ez idő alatt a hadifoglyok 40-50 %-a meghalt vagy megőrült: nem bírta ki az embertelen körülményeket. Lágerünk egy tölgyerdőben volt. Gallyakból készültek a két végén nyitott barakkok. Fekhelyül a karvastagságú ágak szolgáltak. Napi 20 dkg kenyér volt a táplálékunk..a. halottak száma naponként 150-200 főt tett ki: közös sírba kerültek, anélkül, hogy nyilvántartásba vették volna őket. Voltak közöttük magyarok, németek, olaszok, románok.” Ludányi Imre – Lőrincsi, HH 1992/1.

„A baskíriai Ufa-táborban voltam hadifogoly. 50 méter hosszú, földbe ásott pincében laktunk, ami korábban női deportáltak lágere volt. Napi 12 órát dolgoztunk, 1 hónap alatt súlyunk a  felére csökkent. Mezőgazdasági munkára osztottak a fagyos földeken. A disznóknak esténként főzött krumpliból sikerült néha ellopni. Munkaképtelenné váltam.” Almádi Ferenc – Heves, HH 1992/1.

„Aknamentesítési munkára vittek ki bennünket a Finn-öböl partjára. A döglött aknák és gránátok összeszedése volt a feladatunk. A szemünk láttára vesztette sok hadifogoly az életét.” Góra László –Esztergom HH 1993/7.

„Táborunkban a Krím-félszigeten szórakozásból ölt az őrparancsnok... Sétája során magához hivatott egy foglyot és azt kérte tőle, hogy a távolban lévő bokorról hozzon neki virágot. 15-20 lépést tett, szedegette a virágokat, ezzel viszont már átlépte a tiltott határt, majd az orosz őr lelőtte.” Hernádi Ferenc – Paks, HH 1993/8.

„A magnyitogorszki lágerbe kerültem 1944. szeptemberében. 40.000 magyar és német katonát és tisztet tartottak itt fogva. A tiszteket is nehéz fizikai munkára fogták a vasgyári építkezéshez. A heti egyszeri mosakodás miatt tetvek, poloskák leptek el bennünket. Hamarosan legyengültünk.  Naponta 20-25 halottunk volt. Jelabugába kerültünk egy hadifogolytáborba. Mezőgazdasági munkát kellett végeznünk, napi 100 m2/fő felásása volt a feladat rossz ásókkal. Német tisztekkel húzatták az ekét, sokakat agyonlőttek. A japán tiszteket is igavonásra akarták kényszeríteni, de ők megtagadták, mindannyiukat lelőtték.” Novotni János – Jászberény, HH 1993/9.

„1944. októberében estem fogságba, Belcibe (Bessaráliába) kerültem. A 17 napos utazás után a vagonból kilépve összeestünk, az őrök rugdostak, lökdöstek bennünket. Itt 5-6.000 magyar fogoly volt a 3 lágerben. Kitört a tífuszjárvány és a vérhas. Éjjelente 200-250 halottat temettünk gödrökbe. Ez így ment hónapokig. A 20.000 német fogolyból 150-en, a 10.000 magyarból 3.000 fogoly maradt életben!” Juhász János –Abádszalók, HH 1993/9.

„1945. május 11-én estem szovjet hadifogságba. Vagonokban szállítottak ki bennünket Focsaniba. Mire odaértünk, a vagonokban lévő emberek negyede meghalt. Az észtországi Walga hadifogolytáborba kerültem, ahol 6.000 német és magyar fogoly volt. Feladatunk hídépítés volt.” Palotás Mihály – Budapest, HH 1996/5.

„Krasznogorszkban 3 műszakban vaskohóban és kőfejtőben dolgoztam, - 30-36 fokos hidegben. Számot kaptunk. Annyira éheztünk, hogy a foglyok egyszer fogtak egy kutyát, megsütötték és megették. Ezért 2 hét pincefogság járt. Aki megpróbált szökni, azonnal agyonlőtték, majd kitették őket a láger kapujába táblával a nyakukban: „Így jár, aki szökik.” Horváth János - Budapest, HH 1995/3.

„1945 őszén átszállítottak a 180/5. lágerbe, a Don-medence egyik szénbányájába. Csalánlevest és burizskását ettünk. Tömegesen haltak meg az emberek, naponta 2-3 kocsi halottat szállítottak el a tömegsírokba. Leöntötték őket mésszel, vékony földréteget szórtak rájuk, azután újabb sor halott következett. A vizes, megfagyott ruha rajtunk száradt meg, tisztálkodni nem tudtunk. Voltak, akik kiásták a hullákat, megsütötték a húsukat és azt ették meg vagy árulták. Egyik társam megőrült és nekiment az áram alatt lévő drótkerítésnek.” Lévai Kálmán – Nyékládháza, HH 1995/3.

„Dnyepropetrovszktól 100 km-re fekvő bányatelepi táborban 1,5-2 év alatt a foglyok harmada halt meg. Gyakori volt, hogy a tábor hullaszállító kocsija egész nap üzemben volt. Tömegsírokba temették őket. Aki szökni próbált, 2-3 hétre egy földbe ásott pincébe zárták.” Stalter Sándor – Szuhogy, HH 1995/4.

„A Stájer Alpokban fogták el az oroszok alakulatunkat. Novorosszijszkba szállítottak bennünket, egy erdei tábor barakkjában latunk. Annyira éheztünk és legyengültünk, hogy sokan a tábori latrinába estek és belefulladtak. Útépítésen dolgoztunk. Cipőnk hamar tönkrement. Munkaképtelenné váltam, bal kezemről a bőr a hússal együtt lemállott, a testemen a bőr nyálkássá vált. Hídépítésre osztottak be, a földeken talált növényeket ettük, mindent nyersen. Tapasztalataim és bajtársaim elmondása szerint még a frontokon sem halt meg annyi magyar katona, mint a hadifogolytáborokban. Ezt a mérhetetlen szenvedést elfelejteni nem lehet.” Pető Gyula – Gyömrő, HH 1995/6.

„1945 nyarán Voronyezsben szálltunk ki a vagonokból, szinte összeestünk a gyengeségtől és a kimerültségtől. A város romokban, a lágerben – főleg román – hadifoglyok az udvaron hevertek gennyes sebekkel a lábukon.  Fakitermelésre vittek, az erdőben laktunk a magunk ásta bunkerekben. Olyan súlyos gerincbetegséget kaptam, hogy nem tudtam járni, sikerült a kórházvonattal hazajutnom, ahol 1963-ban operáltak meg. Rokkant lettem.” Nagy János – Budakeszi, HH 1995/6.

„1944-45 telén marhavagonokban összezsúfolva, élelem és víz nélkül utaztunk a Szovjetunióba. Voltak, akik saját vizeletüket itták , a vagon deres vaspántjait kapargatták. Sokan könyörögtek, hogy öljük meg, üssük agyon, ők három nap után meghaltak. Mire odaértünk 11 társunk halt meg. A 144/2. sz. bányászlágerbe kerültem, Brjaszkba. A bánya olyan keskeny volt, hogy csak fekve lehetett lapátolni, víz állt benne, így a vízben fekve kellett dolgoznunk. Fent -40 fokos hideg volt, a ruha meg ránk fagyott. Többen éhen haltak. Én munkaképtelenné váltam.” Kisjuhász Mihály – Lajosmizse, HH 1995/7.

„1944-ben estem fogságba. A 100/1-es zaporozsjei hadifogolytáborba kerültem. Egy repülőgépgyárban dolgoztam. Betonpadlón feküdtünk, egymást melegítve. Minden reggel kocsin szállították ki az akácosba a halottakat. Az 5.000 magyarból 700-800, a 10.000 német fogolyból 1.000-2.000 ember maradt életben. Később a 100/7 sz. lágerbe, a vasolvasztóban dolgoztam. Egy nap 5.000 japán foglyot hoztak be a lágerbe. Elmondták angolul, hogy ők nem ismerik a hadifogoly kifejezést. A japán katona csak hős vagy hősi halott lehet. Nem fogadtak el semmilyen élelmet. Többen öngyilkosok lettek, láttam, ahogy két japán katona összefogódzva a fortyogó vasba vetette magát.” Holovetz László – Rákóczifalva, HH 1995/7.

„1944. novemberében estem fogságba. Samburgba szállítottak egy táborba, ahol 20-25 ezren voltunk. A halottakat hajnalonként kocsival szállították ki a táborból. Később a Donyec-medencébe, Szeveriznavinába, a 8 sz. lágerbe kerültem. Először temetnem kellett, 30 halottat kapartunk el a vasúti töltés oldalába. Kitört a tífusz és a vérhas. Annyira beteg lettem, hogy újra meg kellett tanulnom járni.” Magy Lajos – Mezőcsát, 1995/9.

„1945. januárjában estem fogságba, majd a Volga melletti Taliciban kötöttünk ki. 60 tonnás vagonokból kellett a megfagyott tőzeget kiraknunk. Onnan az orankiai büntetőlágerbe kerültünk több ezer hadifogollyal. Itt láttam meg egy magas rangú német tábornokot, aki Paulus tábornok lehetett. Sokat sétálgatott, és nem állt szóba senkivel. Hamarosan elvitték őt, soha többé nem láttuk.” Rudnai Károly, Gödöllő, HH 1995/10.

„Novosahtyinszkban, egy bányában dolgoztam, a két lágerben 2.000 fogoly tartózkodott. Az udvaron meztelenre vetkőztettek a fagyos hidegben és egy orvosi bizottság vizsgált meg bennünket, majd osztályoztak 3 csoportba. Az 1-es és 2-es osztályba soroltakat a bányába, a 3-as osztályba soroltakat felszíni munkára vitték. A bányában lévő vizet kellett  kiszivattyúznunk. A hideg vízben meztelenre vetkőzve dolgoztunk, sokan súlyos betegségeket kaptak és meghaltak. Reggel 4-kor keltünk, 1 óra gyaloglás a bányáig, este 7-ig dolgoztunk, azután vissza 1 óra a lágerig.” Dr. Tóth Sándor – Budapest, HH 1998/2.

„1944 telén rettenetes hideg volt, fújt a szél is, rongyos, vékony ruhánk nem védett meg bennünket. Birzsa közelében, egy táborban őreink orosz katonanők voltak, szidtak, ütlegeltek bennünket, ha tüzet raktunk, szétrúgták. Többen összeestünk az éhségtől. Tűzifáért küldtek ki bennünket az erdőbe éjszaka, reggelre 20 társunk egymásra borulva feküdt a földön, megfagyva.” Lengyel Lajos – Budapest, HH 1998/2.

„A kokorjevkai munkatábor száldeszkákkal körülvett láger volt. Földbe ásott bunkerekben laktunk. Az első héten semmit nem kaptunk enni, így a növényeket legeltük le. Napi 16 órát dolgoztunk. 1945 tele borzalmas volt. Még 45 nyarán elvették lábbelieinket és pokrócainkat, soha nem kaptuk vissza.  Deszkából papucstalpakat vágtunk, zsákokból felsőrészt szögeltünk rá. Ebben jártunk egész télen. Csont és bőrre fogyva, gennyes sebekkel feküdtünk a barakkok csupasz deszkáin.

Később új őrök érkeztek a táborba, akkor javult kissé helyzetünk.” Kuti János – Pécel, HH 1994/9.

„Egy fakitermelő táborban dolgoztam, 12 m3/3 fő volt a norma naponta. A lágerben fapriccseken összezsúfolva aludtunk, tisztálkodni nem tudtunk, ruházatot nem tudtunk cserélni, kitört a flekktífusz és a vérhas. Reggelenként 20 holttestet szedtek össze. 360 társunkból 70-en maradtunk életben.” Majoros Miklós – Sirok, HH 1994/9.

SZOVJET BÜNTETŐTÁBOROK

1950-től a hadifogolytáborok is átalakultak büntetőtáborokká.

„1947. novemberében szállítottak Csernyigovba, ahol egy helyiségben már 42 fogoly tartózkodott. Magyar tisztek, öt tábornok, hat ezredes, egy alezredes és egy őrnagy. Az éjjeli kihallgatáson többször 2-3 órára a fal mellé állítottak. A felvett jegyzőkönyveket soha nem engedték elolvasni. 10 napig tartott ez, majd a tiszteket és egy honvédet 25 évi kényszermunkára ítélték és a csernyigovi börtönbe vitték. Minket tárgyalás nélkül szintén 25 évre ítéltek. 1948. januárjában átszállítottak a kievi büntetőtáborba, itt gyűjtötték össze a csendőröket, rendőröket, a Hunyadi páncélosok és a megszálló hadosztályoknál szolgáltakat. Fellázadtunk, ezért a kievi börtönbe zártak, majd a dnyepropetrovszki táborba vittek. 1950. december 23-án érkeztem haza.” Weisz Ferenc – Mosonmagyararóvár, HH 1993/2.

„Büntetőtáborban történt. A hatalomért a táboron belül halálra menő harc folyt az orgyilkosok és a tolvajok között. Ha valaki megszegte a szabályt, az őrök sorsot húztak, ki ölje meg. Hét cédulát készítettek „nem” felirattal és egyet „igen” felirattal. A végrehajtó éjjel, alvás közben az áldozat szívébe szúrt egy tűhegyesre köszörült, fanyelű, 5 mm vastag és 30 cm hosszú, gömbölyű vasat.  Az áldozat így maradt reggelig, amikor a vasat kihúzták, a holttestet pedig a lágerkapu mellé fektették. „Így jár, aki a blatmoj király parancsának nem engedelmeskedik.” Ha nem teljesítettük a normát, megvertek és túlóráznunk kellett. A rosszullét, gyengélkedés nem lehetett indok.” Cséplő József – Hévíz, HH 1994/8.

Források:

http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=740&lap=0
http://mek.oszk.hu/02200/02237/html/f01.htm
Stark Tamás: Magyarok szovjet kényszermunkatáborokban