A csecsen gazdaság és társadalom

 Csecsenföld szomorú sorsához gazdag olajmezői és a területén áthaladó igen fontos olajvezetékek járultak nagy mértékben hozzá.

Az elemzők nagy része szerint Moszkva nem csupán a „csecsen banditizmus leküzdése” érdekében szánta rá magát a csecsenföldi offenzívára, hanem stratégiai célkitűzései között volt az is, hogy újra rátegye kezét a Gróznij környéki olajmezőkre, nagy kapacitású finomítókra, a még ezeknél is fontosabb olajvezetékekre és a Kaszpi-tenger felől Oroszországba tartó vasúti útvonalakra.

A beavatkozás igazi célját jól mutatja az is, hogy a ‘96-os és a ‘99-es háború közt eltelt csaknem három „békeévben” az egyetlen dolog, amiben az oroszok meg tudtak egyezni a csecsenekkel, az a Kaszpi-tengeri olajlelőhelyekről Oroszországba tartó olajvezeték újjáépítése és üzembe helyezése volt.

Mert bár a haszavjurti megállapodásban szó esett a csecsen-orosz gazdasági kapcsolatok helyreállításáról és bizonyos újjáépítési programok kidolgozásáról, Moszkva csak igen szűkösen csepegtette a pénzt a kaukázusi régióba, s ha ilyet tett, azt is csak akkor, ha neki (is) származott belőle haszna. A harcok alatt szinte teljesen elpusztított csecsen gazdaság így teljesen magára maradt, támogatás és segítség nélkül, ráadásul még a területén áthaladó csővezetékek után kapott tranzitdíjak is többnyire a szeparatista gerillák zsebébe vándoroltak.

 A csecsen társadalom hagyományos felépítését a kétszáz éves orosz elnyomás sem tudta megváltoztatni. A ma több mint 120 nemzetségbe (tejp) tagozódó csecsen népet a legsötétebb kommunizmus idejében sem sikerült beolvasztani a szovjet társadalomba, a Kaukázusnak ezen pontján mindig is külön törvények uralkodtak. Persze azért az egyes tejpek között is létezett egyfajta hierarchia, mindig is voltak befolyásos, illetve kevésbé befolyásos nemzetségek; a tényleges hatalom többnyire az első csoportba tartozó 15-20 tejp kezében volt. Többek közt e társadalmi rendszer tartós illegalitásának köszönhetően alakult ki a csecsen maffia is, mely mára hatalmas és világszerte ismert alvilági hálózatot épített ki, s mely csak Moszkvában több ezres nagyságú szervezetet működtet, nem kis „sikerrel”.

 A csecsen válság egyik legkényesebb pontja a csecsenek muzulmán vallása, Moszkva kaukázusi akciója ugyanis ezáltal nem csupán az alig 800 ezer fős csecsen lakosság, hanem az egész iszlám világ haragját magára vonta. A háború kitörését követően mudzsahidok százai érkeztek a térségbe, hogy felvegyék a harcot Allah ellenségeivel, s az utánpótlás is kifogyhatatlan: vallási fanatikusok ezrei csak a megfelelő hívószóra várnak, és már indulnak is a szent küldetésre.

A két háború közti átmeneti időben ráadásul még radikálisabb változások következtek be: megindult a csecsen állam iszlamizálódása. S bár e fordulatot jó előre jelezték azok a „puhatolózó” intézkedések, melyek többek közt bevezették az alkoholtilalmat, nyilvános kivégzéseket rendeltek el, bizonyos iszlám öltözködési szokásokat kötelező érvényűvé tettek, mégis világszerte nagy meglepetést keltett, amikor Csecsenföldön hivatalosan is életbe léptették az iszlám törvénykezést, a sariát, és felállították annak bíróságait.

A manapság többnyire csak „első csecsen háborúnak” nevezett 1994-es orosz offenzíva valójában nem az első orosz támadás az északkelet-kaukázusi nép ellen, a cári hadsereg XVI. századbeli kaukázusi megjelenése óta ennél jóval több alkalommal kerültek szembe egymással a területet védelmező csecsen és a hódító orosz csapatok.

Bár orosz forrásokban csupán a XVII. század közepe felé tűnnek fel először a csecsenek, örmény és grúz korabeli feljegyzésekben már a VII. században említést tesznek egy nohcsó névre hallgató hegylakó közösségről, mely a történészek szerint megegyezik az oroszok által a későbbiekben csecsen névre keresztelt népcsoporttal. Az egészen a XVI. századig keresztény vallású csecsenek a XIV. század vége felé kezdtek lehúzódni a hegyekből, és birtokukba venni a környező síkságokat, és csak ezután - dagesztáni közvetítéssel - kerültek közelebbi ismeretségbe az iszlám vallással.

A csecsen nép mai napig tartó önvédelmi háborúja a XIX. század elején kezdődött, amikor is a Grúzia felé terjeszkedő cári Oroszország számára létfontosságúvá vált az állandó észak-kaukázusi jelenlét.

A csecsenek azonban nem adták könnyen magukat, így a cári alakulatok és a dagesztáni imámok (Gházi Mohamamed, Hamsat Bek és Awar Samil) által irányított kaukázusi népek közti harc hosszú és kíméletlen állóháborúvá alakult. Látva a csecsenek elszántságát, Alekszij Jermolov, a hódító orosz csapatok tábornoka úgy döntött, az adott terepviszonyok közt nem igazán célszerű lerohanás helyett inkább a fokozatos kiszorítás és előrenyomulás stratégiáját választja.

Az ostromlott falvak lakosainak éheztetésétől, az elfoglalt települések felégetésétől, a tömeges kivégzésektől és elhurcoltatásoktól sem visszariadó Jermolov módszerei - ha hosszú és mindkét fél számára kimerítő harc után is - de végül eredményre vezettek: az orosz csapatok 1859-ben véget vetettek a közel negyven éve tartó Muridan-felkelésnek. A szent háború, a dzsihád könyörtelen leverése után a kaukázusi partizánharc kifulladt, s a csecsen nép csaknem egyötöde (közel 40 ezer ember) az Oszmán Birodalomba menekült.

 Több kudarccal végződő, csupán néhány hónapig-évig tartó felkelés után 1920-ban úgy tűnt, a kaukázusi népek végre visszakapnak valamit régen elvesztett önállóságukból.

A kabard, csecsen, ingus, cserkesz, oszét és karacsáj részvétellel megalakított Szovjet Autonóm Hegyi Köztársaság (Gorskaja ASSR) azonban nem bizonyult hosszú életűnek, csupán másfél évig, 1921 szeptemberéig bírta.

Az államosítást erőszakosan elutasító csecsenek legközelebb 1936-ban kaptak újra autonóm köztársasági státust (az ingusokkal együtt), addig be kellett érniük az 1922-ben nekik „adományozott” autonóm terület címmel. A második világháború folyamán a Kaukázusban kemény harcok folytak a Wehrmacht alakulatai és a szovjet hadsereg helyi csoportjai között, ez utóbbit többnyire csecsen harcosokból verbuválták. Ennek ellenére 1943 és 1944 között, a német csapatok visszavonulása után tömegével telepítették Kazahsztán néptelen vidékeire a németbarátsággal kollektíven megvádolt csecsen lakosságot. Egyes források szerint a kitelepítés nyomán az akkori csecsen lakosság 22 százaléka odaveszett, náluk rosszabbul csak a karacsájok és a balkárok jártak (30 ill. 26,5 %). A kis kaukázusi nép rehabilitációjára egészen 1956-ig kellett várni, amikor is Nyikita Hruscsov visszaadta a csecseneknek és az ingusoknak az autonóm köztársasági státust.

Az 1956 novemberében kiadott visszatelepülési engedély után hazatérő csecsenek és az időközben helyükre betelepített orosz és ukrán „jövevények” között azonban súlyos összetűzések alakultak ki, melyek az idők folyamán csak fokozódtak. 1958 augusztusában, egy csecsen férfi által megölt orosz lakos temetésének apropóján aztán elpattant a húr Gróznijban. A csecsen-ingus fővárost elöntötte az erőszak, s a három napig tartó összetűzést végül csak a szovjet hadsereg helyszínre vezényelt alakulatai tudták megfékezni. Bár az 1958-as esethez hasonló rendbontásra az elkövetkező 15 évben nem került sor, az oroszok és a csecsenek közti ellenségeskedés továbbra sem szűnt meg.

Nem tett jót a Moszkva és Gróznij közti viszonynak az 1940-es deportálás után az Oszét ASSR-hez csatolt, eredetileg ingus fennhatóság alá tartozó Prigorodni körzet hovatartozása körüli állandó vita sem. Ez a régi konfliktus is közrejátszott abban, hogy a Csecsen-Ingus Autonóm Köztársaság 1990. november 27-én kivált Oroszországból és ezzel együtt a Szovjetunióból is, és kikiáltotta függetlenségét. A parlament döntése értelmében az egykori szovjet terület földjei, természeti kincsei, vizei és légtere „a csecsen és az ingus nép kizárólagos tulajdonába” kerültek. 1991-ben aztán kettévált a sokáig összetartásban cselekvő csecsenek és ingusok útja: a csecsenek demokratikusan megválasztott vezetőjük, Dzsohar Dudajev vezetésével kikiáltották teljes függetlenségüket, az ingusok azonban visszakoztak, és Oroszországon belül alapították meg saját államukat.

folytatás

index.hu