ELÖLJÁRÓBAN

A Kaukázus hegységben van egy zord, festői vidék, az ezer szurdok és ezer hegycsúcs vidéke — Dagesztán, ami annyit jelent: Hegyek Országa. De Dagesztán nem csupán a hegyek országa, hanem, ahogy a régi arab zarándokok írták: a népek hegye. Él egy legenda, mely szerint az egek urának követe tömött zsákokkal megrakodva leszállt a bűnös földre. Ám ezeket a zsákokat nem a mennyek malasztja és gyümölcsei dagasztották, hanem nyelvek és tájszólások tömték degeszre. Ezen próféta, bejárván a szárazföldeket, szétosztotta a népek közt a nyelveket. Azt beszélik, amikor a dagesztáni sziklákhoz ért, váratlan baj történt, a próféta megbotlott és lábát törte, mire felbőszülve kiborította zsákjából a megmaradt nyelveket, és így szólott: „Osztozkodjatok magatok!" Osztozkodtak is a dagesztániak, minden aulnak megvan a maga nyelve vagy tájszólása.


Hazám soknyelvűsége a múltban elszigeteltséget és elkülönülést okozott, napjainkban azonban az eredetiség, színesség, sokoldalúság gazdag, kimeríthetetlen forrásává lett, mert minden népnek, még a legkisebbnek is, megvannak a maga egyedi vonásai, sajátos, csak rá jellemző színei, amelyekkel a közös nyelv művésziességét gazdagítja. Az apró csillagok is díszítik a fölöttünk ragyogó türkizkék eget.


„Minden útnak megvan a maga keresztútja — mondják a hegyilakók — és minden aulnak a maga gudekánja." Ahány aul, annyi gudekán is van az én hegyeim közt. Gudekán — ez a hegyilakók kedvenc helye, ahol szabad idejükben összegyűlnek, hogy agyonüssék az időt, megbeszélik, mi újság a világban, megosztják örömeiket, bánataikat, felidézik az ősök bölcsességét, és természetesen megvitatják napjaink eseményeit is. Az egyik aulban a gudekán a susogó juhar dús koronája alatt van, a másikban a vidáman csörgedező csermely vagy forrás partján, a harmadikban meg éppenséggel a falusi temető falánál.

A RÉGI ÚTON


Találkozott egyszer a régi úton két hegyilakó szegény ember. Egyikük Zilbacsiból, a másikuk Gulatdiból való volt. Egyik hazafelé tartott az auljába, a másik az aulból jött. Fáradtak és elcsigázottak voltak, letelepedtek a csermely partján, és falatozni kezdtek a szikkadt kenyérből, meg-megmártogatva előbb a vízben.
—  Siker kísérjen, messzire visz-e az utad? — kérdezi a zilbacsi a gulatditól, igyekezvén minél jobban megforgatni szájában a falatot.
—  Tifliszbe, panasszal a helytartóhoz.
—  Bizony mondom, hosszú út áll előtted.
—  Mit csináljak, testvér, már élni sem hagynak ezek a népnyúzók.
—  És egyáltalán értesz a nyelvükön?
—  Ugyan már, szegény ember létemre hogyan értenék én az ő nyelvükön. A földön immár, tisztelt barátom, összesen csak két nyelv maradt: a szegények és a gazdagok nyelve, és bizony jócskán különböznek egymástól.
—  Bizony, együtt érzek veled, testvér, de hát akkor hogyan adod elő neki a panaszodat?
—  Hát így... — és a messzi útra készülődő szegény ember elővett a zsákjából egy élő, de megkopasztott, teljesen csupasz kakast. — Azt mondom majd neki: „Tessék, mit művelnek velünk ezek az átkozott népnyúzók." És megmutatom ezt ni. Azt hiszed, nem érti meg?


CSAKUGYAN IGAZ


Egy bizonyos sziragi Habib, aki mindenfélét hallott rebesgetni a tarkamai föld rendkívüli termékenységéről, személyesen akart megbizonyosodni mindenről. Amint ereszkedett lefelé a Madzsalí szorosba, ömleni kezdett az eső. Hosszú báránybőr subája átnedvesedett, elnehezült, úgy megnyúlt, hogy a földet söpörte, és a meglepődött sziragi felkiáltott:
—  Csakugyan igaz, hogy Tarkama az áldás földje. Itt még a subák is megnőnek!
Rövid töprengés után Habib vadászkésével körös-körül levágta a „megnőtt" subát, annak reményében, hogy a levágott darabokból majd kucsmát varr magának. De amint hazaért a sziragi hegyekbe, észrevette, hogy a subája, amely az úton jól megszáradt, alig fedi a térdét.
—  A mi gyér földünkön pedig — állapította meg mélyet sóhajtva Habib —, az is megrövidül, ami Tarkamában megnőtt.

VOLT-E EGYÁLTALÁN FEJE?


Egyszer egy őszi napon a dzsigitek hazafelé tartottak a vadászatról, és az úton egy barlangra bukkantak. Gondolták, biztos róka lapul benne, és egyikük bemászott a barlangba. De a barlangban nem róka, hanem medve lakott, és kitekerte a vakmerő dzsigit nyakát. A barátai kihúzták a dzsigit testét a barlangból, és mivel nem találtak rajta fejet, töprengeni kezdtek:
—  Volt-e neki egyáltalán feje?
Töprengtek, töprengtek, de sehogy sem tudtak egységes, határozott álláspontra jutni. Hazatértek az aulba, és a szerencsétlenül járt ember feleségéhez fordultak :
—  Volt-e feje? — kérdezték a feleségétől. Az asszony így válaszolt:
—  Hogy volt-e feje, azt nem tudom, de emlékszem, hogy minden második évben vettem neki kucsmát.


MENNYEI ELEDEL


Száz év óta tartott a gyűlölködés. A vérbosszú majd minden férfit elpusztított a két nemzetségből, csak ketten maradtak életben. Egyikük hosszú keresés után utolérte a másikat egy erdő szélén: amaz éppen néhány juhot legeltetett, és a három lábon álló vas lapon kukoricalepényt sütött.
—  Jöttem, hogy megöljelek! — mondta az erdőből érkezett.
—  Ölj meg! — válaszolta a tűznél ülő. — Igyekezz szíven találni, hogy egy pillanat alatt érjen utol a halál.
Az első nem hallgatta tovább, puskájával egyenesen a szívét vette célba, de a tűznél ülő hirtelen maga elé tartotta a tenyerét, megálljt intve. A vérbosszút forraló férfi puskával a kezében gúnyosan kiáltotta:
—  Nicsak, berezeítél? Nem tudtam, hogy ennyi éven át nem igazi férfit, hanem gyáva nyulat üldöztem. Itt a fegyver, lőj rám.
—  Ne siesd el, nem arról van szó. Csak látod, sül a lepény, meg akartam fordítani. Azzal nagy nyugalommal megfordította a lepényt, és hozzátette:
—  Tudod, szomszéd, megölni egymást még ráérünk, gyere, ebédeljünk meg utoljára. Megsütni ilyen lepényt, és meg sem kóstolni juhsajttal, amíg még forró, nagy vétek. Én nagyon szeretem, hát te?
—  Mennyei eledel, azt mondom... de ...
—  A „de" majd aztán, kedves barátom... Ülj le, légy a vendégem.
Lám, hát ezért tartják ilyen nagy becsben a hegyek közt a vendégszeretetet. Úgy mondják, attól a kukoricalepénytől fogva kezdődött a barátság a két nemzetség között.


AMIKOR A KUCSMA BECSESEBB A FŐNÉL


A családban nagy vihar tört ki. A dühös férj ostorral akarta móresre tanítani a feleségét, de amikor a magasba emelte a kezét, megszólalt az asszony:
—  Csak próbáld meg. Ne hidd, hogy árva vagyok.
—  Mi? — a férj ugyancsak elcsodálkozott, hogy a felesége ellen mer szegülni. — Én valahogy nem hallottam, hogy bárki is kikelt volna a sírjából a rokonaid közül! Kire számítasz?
—  A szovjethatalmat hívom segítségül! — vágta rá fenyegetően az asszony. Ugyanannak a napnak az estéjén a férj, aki méltóságteljesen viselte kucsmáját, a gudekánon panaszt tett a dzsamaatának:
—  Én, tiszteletre méltó bölcsek, sok mindenben egyetértek a szovjethatalommal, no de hogy egyenlő jogokat adott az asszonyoknak is, abba sehogy sem tudok belenyugodni. Ma tiszteletet követel a feleség, holnap szerelmet kér, holnapután így szól: „Kötelességed a tenyereden hordanod", aztán... egy szempillantás se telik bele, fölibéd kerekedett. Nem, testvéreim, ezt képtelen vagyok elviselni!
Azt beszélik, elment ez a férj, és egy szikláról a mélységbe vetette magát. Akkortájt született a hegyek közt ez a szólásmondás: „Lám, hová vezet, ha a kucsma becsesebb a főnél."


A KÉT KOPONYA


Egy sziragi hozott a múzeumnak egy koponyát, és elmagyarázta, hogy ez a neves énekes, Candalaj koponyája, aki dalaival híressé tette a Sziragi hegyeket. A múzeum elfogadta a koponyát, a ritka régészeti lelet birtokosának pedig pénzjutalmat adott. Eltelt vagy hét év, és ugyanaz a hegyilakó ismét megjelent a múzeumban egy másik koponyával.
—  Kinek a koponyája? — kérdezte a múzeum munkatársa.
—  A neves énekesé, Candalajé — jelentette ki a sziragi.
—  Hát ez meg hogy lehetséges — csodálkozott a múzeum munkatársa. — Hiszen te már egyszer elhoztad nekünk az ő koponyáját!
—  Igen. De az az énekes fiatalkori koponyája volt, ez pedig már az öregkori - magyarázta szemrebbenés nélkül a sziragi.

ABDULLA


Egyszer egy népszerű kumik költőhöz fiatalemberek fordultak a következő kérdéssel:
—  Mélyen tisztelt Abdulla, legyen szíves, mondja el nekünk, hogyan születnek a versek?
—  Honnan tudjam? — ráncolta a homlokát Abdulla.
—  De hisz ön költő!?
—  Hát aztán.
—  De mégis, hogyan születnek a versek?
—  Pucéran, mint a gyerekek, igen, igen, pucéran — dörmögi Abdulla —, aztán varrók nekik ruhát, hogy elfedjem szégyenletes meztelenségüket, aztán járni tanítom őket, kézen fogva vezetgetem, tanítgatom, pallérozom az elméjüket, végül kibocsátom őket az emberek közé. Tessék, kérdezzék meg őket, ha hálásak nekem, a szülőatyjuknak, az azt jelenti, hogy vers-gyermekeim sikerültek.


ELHATÁROZÁS


A hegyi pihenőn a forrásnál találkozott két hegyilakó; az egyik egy lovas, a hegyekből jött le, a másik gyalogszerrel tartott hazafelé az auljába. Szerény vacsorájuk közben beszédbe elegyedtek.
—  Találd ki, mire határoztam el magam — szólalt meg az, aki kicsapta a lovát a rétre legelni —, és neked adom a lovamat.
—  Elválsz a feleségedtől és otthagyod az ault... — felelte gondolkodás nélkül a gyalogos, aki zsákokkal a vállán tartott a hegyekbe.
—  Fogd a lovat.
—  Eltaláltam?
—  Nem.
—  Akkor miért adod nekem a lovad?
—  A pompás ötletért — válaszolta a másik, azzal kezet nyújtott neki, és átadta a lova kötőfékjét.