A másik oka a hideg zord éghajlatnak az, hogy az erős északi sarki légáramlatoknak nincs kiáramlási lehetősége a magas hegyláncok közül,  amelyek így „jégszekrény” állapotokat teremtenek. Ennek az eredménye, hogy Kolimán jegyezték fel a Földön a leghidegebb hőmérsékletet –72 C (-98 F).

Az itt élő előzőekben említett északi népek, akik emberöltők óta élnek itt, elfogadták az időjárást, mint egy természetes folyamatot, vagyis hogy a nyár igen rövid és a tél hosszú. Az orosz felderítőknek viszont ez az időjárás nem nagyon tetszett, annak ellenére, hogy hozzá voltak szokva a szibériai időjáráshoz. Sztálin rabjainak nem volt választásuk, ki kellett bírniuk ameddig volt erejük. Ezeknek a szerencsétlen embereknek még volt valami  humorérzékük, mikor egy kis versben összefoglalták a kolimai időjárást:

"Kolima, Kolima chudnaya planeta, dvenatsat mesyatsov zima, ostalnoye leto."

Kolima, Kolima a csodálatos bolygó, ahol tizenkét hónap a tél, a többi nyár.

Mivel  Szibérián keresztül lehetetlen volt Kolimát megközelíteni, csak a tenger felől volt ez lehetséges, de ez is csak a rövid nyár alatt. A szárazföldi közlekedést délről lehetetlenné tették a magas hegyek és a hatalmas téli havazások, a nyári áradások pedig elöntötték a tajgát mocsarakat alkotva. Ennek az lett az eredménye, hogy  még a szovjetek sem próbálkoztak egy szárazföldi úttal összekötni Szibériát Kolimával.

Az egyetlen lehetséges összeköttetés belső Szibériával a tengeri út volt, amely Vlagyivosztok és Magadan (Nagajevo kikötőhely) között működött és északabbra Kamcsatkán keresztül a Jeges-tengeri Ambartcsik öblének a kikötőjébe vezetett. Az oroszok egy egész hajóflottát szerveztek amely egyik irányban rabokat és utánpótlást szállított, visszafelé pedig aranyércet.

Orosz aranyfelderítők aránylag későn érkeztek Szibéria észak-keleti csücskébe, habár az itteni népek jól tudták, hogy a patakok és völgyek sokhelyütt rejtenek értékes fémet. Vallásos hitük miatt azonban ezek a törzsek nem voltak hajlandók ezt a titkot megosztani a korai orosz vadászokkal és kereskedőkkel, mert a papjaik /a sámánok/ azt prédikálták, hogy az „aranyban van minden gonoszságnak az eredete”. Ez a feltevés egy legendán alapult, mely szerint az aranyat csillagokból küldött szellemek felejtették ott, akiket azért küldtek a földre, hogy megmentsék az emberiséget az arany okozta kapzsiságtól.

A legenda szerint emberi tragédiák sokasága származhat abból, ha kiveszik Kolima földjéből az aranyat. Ez aztán valóra is vált Sztálin üldözési mániája következtében, amikor milliókat küldtek erre a barátságtalan, hideg, fagyos földrészre, hogy aztán kegyetlen és rettenetes módon leljék halálukat.

• 
  
  
  
  
• 
  
  

• Nemcsak Ciesielevics volt az egyedüli lengyel aki ennek e földrésznek a felderítésén szorgoskodott. Sokkal régebben, mikor a cári rendszer sok lengyel hazafit száműzött Szibériába , azok elmerészkedtek a kolimai tájra vagy önként, vagy parancsra. A legjobban ismert  Jan Cserszki volt. Ő egy fiatal szabadságharcos geológus volt, az 1863-as cár elleni  szabadságharc alatt. Elfogták és száműzték az orosz birodalom legkeletibb részére azzal a feladattal, hogy kutassa fel Szibéria fagyos észak-keleti részét. Ő itt élte le egész életét visszahagyva temérdek tudományos leletet Kolima és Indigirka földrajzi helyzetéről. Ezek ma is meg vannak Szentpétervár levéltárában. Cserszki élete 47. évében halt meg és ott van eltemetve ahol annyi kutatást végzett. Elismerésül őt nevezik az első „orosz”  geológusnak, aki  a kolimai környéket átfogóan kutatta, és egy hegyláncot is elneveztek róla. Eredetileg a sírhantján egy fakereszt volt, de később egy emlékművet emeltek a tiszteletére.
  
  

• 
  

  
  

  Egy másik lengyel száműzött Vaclav Szieroszevszki volt, aki több évet élt a helybeli lakossággal miközben Jakutia térségét térképezte fel. Írt egy könyvet ezeknek a népeknek a kultúrájáról és szokásairól, mely legelső az ide vonatkozó feljegyzések sorában. A mai napig őrzik a helybeliek ezt a könyvet mely leírja a jakutok történelmét.

  
  

  Anatolij Krakoviecki - aki egy újságíró, és Sztálin foglya volt-  mesél egy másik lengyel száműzöttről, Krizanovszkiról. Ez az ember a cártól menekült az északi-sarki területre, ahol egy jakut nőt vett feleségül és 1934-ig Arkagala területén élt, amikor a szovjetek elkezdték ide telepíteni a rabszolgatáborokat. Mint ahogy sok más az ott élő népek közül, ekkor ő is északra vándorolt Sztálin elől, hogy átkeljen a Bering-szoroson egy jobb életet keresve.
  

  
  

  Volt még egy lengyel kutató, Jozef Szlonimszki, aki majdnem ismeretlen Lengyelországban . Őt a szovjetek bérelték fel Párizsban és több évet töltött Kolimán mint geológus. Öreg éveit Lengyelországban töltötte, ahol írt egy novellát, címe : „PURGA” (Hóvihar).

   

  Ebben a könyvben sokat foglalkozik a primitív  aranykutatási módszerekkel és az északi népek /jakut és evenisz/ életkörülményeivel. Ezek a népek rénszarvasokat tartottak az élelem valamint a ruházat és a sátrak anyagának előteremtéséhez.
  

  
  

  Az arany jelenléte valójában csak 1910-ben lett köztudott, amikor egy szökött köztörvényes az északi sarki völgyekben gazdag aranylerakódásokat talált. Ez a felfedezés csak lassan terjedt el Oroszországban, mert akkor nem voltak modern hírközlő módszerek. 1914-ben a cári Oroszország hadba szállt Németországgal, ami az arany felfedezést háttérbe szorította. Sőt még a bolsevista forradalom után sem figyeltek oda, mikor egy cári tiszt menekülvén a szovjet titkosszolgálat elől, ezen az elhagyatott szibériai részen talált gyémántot. Az 1918-21-es polgárháború alatt Oroszország el volt foglalva belső viszályokkal és senkit sem érdekeltek a szenzációs leletek egy távoli földrészen.

  
  

  
  

  Végre 1925-ben a kolimai arany híre elérkezett Moszkvába és a kommunista tudósok felfigyeltek erre. 1922-ben  a NEP korszak (Új Gazdasági Politika) következett amikor az orosz rubelt legalább 25% -át arannyal akarták fedezni. Mivel a rubel az összeomlás határán volt, sürgősen szükség volt az aranyra. A szociális és gazdasági intézkedések hatalmas nyomást gyakoroltak az orosz valutára, ami teljes csődhöz vezetett. Ez sürgős helyreigazítást követelt. A kolimai aranykincs egy isteni áldás volt, azonban nem voltak meg a kiaknázáshoz szükséges gépek és felszerelések.

  
  

  A szovjet vezetőség eleinte magániparral akarta lebonyolíttatni ezt a feladatot Szibéria keleti sarkában. Ez azonban ellenkezett a szovjet ideológiával és ellenállásba ütközött  az ország többi részén. Vállalkozó aranymosók kézi munkával mosták az aranyat, ami egy nagyon lassú műveletsor volt, ezért hamarosan a szovjet állami szervek vették át a termelést.
  

  
  

  Egy külön szibériai bizottságot alakítottak Moszkvában 1928-ban. Ezek egy expedíciót indítottak a távol- keleti tartományokba Kárl Ivánovics Luksz lett származású kommunista /Lenin testőre/ vezetésével. 35 fős kiséretével a mostani Magadán területén szálltak partra hogy ott egy „kultúrbázist” építsenek. Ez aztán az egész kolimai terület utánpótlási központjává fejlődött. Az első dolguk egy kikötő építése volt egy kis halász falu közelében, melynek Nagájevó volt a neve. Ez a terv 1929-ben teljes kudarccal végződött. Három alkalommal támadt hatalmas vihar, ami mindent a tengerbe sodort. Ezután 1932-ben Luksz ismeretlen okból öngyilkos lett. Emiatt másra ruházták át az építkezési feladatokat.

  
  

  Még ebben az évben egy fiatal geológus csoport a Léna-Adan mezőkről megszervezett egy másik expedíciót, hogy Kolima kincseit kutassa. Ezt a csoportot egy Jurij Alexandrovics Bilibin vezette, aki a moszkvai bányászati akadémia tanára volt. Ezek találtak is aranyat, de az eredmény nem volt határozott. Ezután egy másik csoport is indult Ábrahám Iszákovics Gernstein vezetésével, eredménytelenül. A következő három expedíció Valentyin Cagorszkij vezetésével gazdag arany lelőhelyekre bukkant Kolimán, Indigirka területén.

  
  

  Ezen üledékek aranytartalma többszöröse volt a Szovjetunió más aranylelőhelyein mért értékeknek. Az akkori geológusok számításai szerint 10-15 gramm tiszta aranyat lehetett kimosni egy köbméter törmelékből, ami egy igen magas arány. Szlonimszki a „Hóvihar” című könyvében részletesen leírja a primitív munkálatokat, melynek  lényege abból állt, hogy a törmeléket gödörben olvasztott hóval kimosva, szitán átengedték. Ez lett aztán a további munkaműveletek alapja : gödörásás, mosás és szitázás.

• 
  
  

  ---